Az igehirdetés alapigéje: „Ekkor felállt egy törvénytudó, hogy megkísértse őt, és ezt kérdezte: Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? Ő pedig ezt mondta neki: Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod? Ő pedig így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat.” Jézus ezt mondta neki: Helyesen feleltél: tedd ezt, és élni fogsz. Ő viszont igazolni akarta magát, ezért megkérdezte Jézustól: De ki a felebarátom? Válaszul Jézus ezt mondta neki: Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett, akik kifosztották, meg is verték, azután félholtan otthagyva elmentek. Történetesen egy pap ment azon az úton lefelé, de amikor meglátta, elkerülte. Hasonlóképpen egy lévita is odaért arra a helyre, de amikor meglátta, ő is elkerülte. Egy arra utazó samaritánus pedig, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta, odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat. Azután feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és gondját viselte. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és azt mondta neki: Viselj rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked. Mit gondolsz, e három közül ki volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek? Ő így felelt: Az, aki irgalmas volt hozzá. Jézus erre ezt mondta neki: Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj! ” (Lk 10,23–37)
Keresztény Gyülekezet! Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Útról szól ez a történet, és vándorok találkozásáról. Ezért nagyon illik az ökumenikus imahéthez, ami szintén rólunk, vándorokról szól, akik találkozunk az utunkon.
Sőt, az irgalmas samaritánus példázatában szereplő útról azt is mondhatnánk, szent út. Hiszen az egyik végén ott van Jeruzsálem, a szent város. És van, aki arra használja ezt az utat, hogy eljusson a templomba, az istentiszteletre, és onnan hazatérjen. Persze nem mindenki. Már csak azért sem, mert van, akinek máshol van a temploma. A samaritánusok nem Jeruzsálembe, hanem a Garizim-hegyre jártak Istent imádni. Mi, evangélikusok, katolikusok és reformátusok sem szoktunk találkozni a vasárnapi szent útjainkon, mert máshová járunk Istent imádni. Bár nemcsak évszázadokkal ezelőtt voltak itt Sopronban közös használatú templomaink, hanem manapság is vannak közös istentiszteleti helyeink egy-egy idősotthon vagy a kórház kápolnájában.
De a találkozás, amiről ebben az evangéliumi példatörténetben hallunk, egyáltalán nem ilyen. Jerikót és Jeruzsálemet talán szent út köti össze, mégis szentségtelen dolgok történnek ott. Rablók kifosztanak, megvernek, és félholtan sorsára hagynak valakit, akiről Jézus csak ennyit mond: egy ember. Bármelyikünk lehetne. Jó lenne most emelkedett, szent találkozásokról elmélkedni, kiszakadva a mindennapok nehézségei közül. Az ökumenikus imahét mai igéje valamiért mégis bántóan hétköznapi, szentségtelen eseményt állít elénk. Miért? Azért, mert ott a helyünk, az ezekben a hétköznapi helyzetekben való cselekvés az egységünk célja. Ez a hét, az ökumenikus imahét több mint száz éve az ökumené, a keresztények egységének az ünnepe. Különleges napok, amikor különböző felekezetek tagjai együtt imádkozunk és hallgatjuk Isten igéjét. Ezeknek az alkalmaknak a célja viszont túlmutat ezen a héten. A mi közös Urunk azt akarja, hogy egyek legyünk abban, hogy végigjárjuk a Jeruzsálem és Jerikó közötti utat, hogy ne csak ünnepünk legyen, hanem következetesen folytassuk ezt a hétköznapokban is. Hogy ne térjünk le erről az útról.
Az irgalmas samaritánus példázatában nem az a legmegdöbbentőbb, hogy az az ember rablók kezébe esett. Hanem az, hogy a pap és a lévita elkerülte. Hihetetlen! Isten odatette nemcsak hogy látótávolságba ezek elé a hívő emberek elé a bajbajutottat, hanem közvetlenül arra az útra, ami az istentiszteletet és a hétköznapokat összekötötte. Le kellett térniük az útjukról, hogy a segítségre szorulót elkerüljék! Isten arra hív minket, legyünk egyek abban, hogy nem térünk le arról az útról, ami összeköti Jeruzsálemet és Jerikót. Hogy következetesen végigjárjuk az az utat, ami az ünnepek üzenetéből a hétköznapokba vezet, mert ott van dolgunk a testi-lelki bajokban szenvedőkkel.
Ezt nem tette meg a példázatban a pap és a lévita. Feltételezhetően féltették a kultikus tisztaságukat. Ugyanis rossz állapotban volt az a kirabolt ember, távolabbról halottnak is tűnhetett. Márpedig a mózesi törvények szerint ha egy pap vagy lévita halotthoz ért, akkor hosszadalmas tisztulási szertartások után térhetett csak vissza a szent szolgálathoz. Ők szentek akarnak maradni, nem akarják megkockáztatni, hogy beszennyeződnek. Isten viszont ilyen szentségtelen események helyszínére hív minket. Ezekben a hétköznapi helyzetekben való cselekvés az egységünk célja.
Az ökumenikus imahét és az irgalmas samaritánus példázata nem is csak útról szól, hanem sokkal inkább az útitársakról. Hallottuk, hogy az vezeti be ezt a történetet, hogy egy törvénytudó arról érdeklődik Jézustól, hogy ki a felebarátja. Ki az igazi útitárs? A felebarát szón általában a honfitársat értették. Sőt, gyakran leszűkítették egy-egy kisebb közösség, mozgalom, irányzat tagjaira. A törvénytudó tehát a felebaráti szeretet határa után érdeklődik. A felebarát fogalmi meghatározását várja, hogy a szeretet parancsát tévedés nélkül alkalmazhassa. Az a feltevése, hogy a szeretetnek határai vannak.
Amikor Jézus a példatörténettel válaszol, akkor kitágulnak ezek a határok. Sőt, teljesen feloldódnak. Hiszen Jézus szavai szerint a szeretetet semmivel sem lehet korlátozni. A tényleges segítség tesz felebaráttá. Felebarát mindaz, aki segítségre szorul! Akkor vagyok felebarát, ha nem hagyom sorsára a segítségre szorulót! Kedves Testvérek! Hiszem, hogy Istennek ez a terve velünk is. Bár megtartó ereje van a hagyományainknak, a közösségeinknek. Mégis szükségünk van arra, hogy a szeretet felülmúlja ezeket a határokat. Olyan szeretetre van szükségünk, ami túlmegy mindezeken az emberi határokon.
A samáriai, aki segít végül, olyan ember, akit egészen sok minden választ el a többiektől. Világnézeti, nemzeti és egyéb különbségek is közöttük állnak. Mégis ő az, aki segít. Nem azt mondja Jézus ezzel, hogy ez a samáriai olyan ember, aki nem tud ilyen különbözőségekről, aki egyformának vall mindent és mindenkit. Nem. De akinek a számára ezeken a határokon át tud lépni a szeretet.
Kedves Református, Katolikus, Evangélikus Testvérek!
Ez a mi utunk, Ez az út, ahol találkozni lehet a másik emberrel, akivel eddig esetleg idegenek voltunk egymás számára, akitől úgy érezzük, egy világ választ el.. Ez kell, hogy legyen a közös utunk!
Az ökumenikus imahét és az irgalmas samaritánus példázata nemcsak útról és nem is csak az útitársakról szól, hanem valami láthatatlan apróságról. Valami egészen különleges jelenségről. Hiszen ugyanabba helyzetbe kerül a pap, a lévita meg a samaritánus, de a végső soron a következmények nagyon különbözőek. Min múlnak ezek a különböző kimenetelek? Valami láthatatlan dolgon. Azt hiszem, egy kulcsszó van, amivel visszaadja ezt Jézus ebben a példázatban. Hiszen odáig egyezik ez a történet, hogy meglátják ezt a bajba esett embert. Szemük van mindegyiküknek. Észreveszik, hogy mi a helyzet. De utána jön egy szó a samáriainál. Ő nemcsak meglátta, hanem megszánta azt az embert. Itt fordul meg ez az egész történet. Ez az, ami miatt nem tér le az útról, nem kerüli ki ezt a másik embert, mert megszánja őt. Ez a többlet benne. Ez a magyarázata a tettének, ami folytatódik egészen addig, hogy otthagy pénzt is abban a fogadóban, sőt, megígéri, hogy visszajövet megadja azt, amivel tartozik. Ez az az irgalom, ami fordulatot hoz ebbe a történetbe.
Ez az az irgalom, ami fordulatot hozhat a mi életünkbe is. Ez az, ami nélkül mi is ott maradnánk az út szélén. Ez az, ami nélkül idegen maradnánk egymás számára. Ez az, ami nélkül semmik lennénk. Ez az, amire szükségünk van, ahogyan Jézus Urunk mondja: „Legyetek irgalmasok, amint a ti Atyátok is irgalmas!” Ez az irgalom az a kincs, ami magunktól nem a miénk. Ez mindig Isten ajándéka. Az ő Szentlelkének a műve bennünk. Ez az irgalom, ami eljött ebbe a világba Jézus Krisztusban, kiteljesedett az ő kereszthalálában és feltámadásában, és miatta lehet ott bennünk. Ez az az irgalom, amire szükségünk van. Ez az az irgalom, ami képes talán nem eltörölni a különbségeket, talán nem semmissé tenni őket, de valahogy mégis föléemelkedni, túlhatolni rajtuk. Ez az irgalom a kulcs.
Ez az a belső, különleges jelenség, ami a középpontjában áll ennek a mai igénknek. Ha ez nincs meg bennünk, akkor semmik vagyunk. De ha megvan, akkor egyek vagyunk, az az egy közösség, amire szüksége van a világnak. A bajbajutottaknak. Minden embernek. Ámen.