Bibliavasárnap ApCsel 8,26–39

Az igehirdetés alapigéje: „Az Úr angyala pedig így szólt Fülöphöz: Kelj fel, és menj Dél felé a Jeruzsálemből Gázába vezető útra, amely néptelen. Ő felkelt, és elindult. És íme, egy etióp férfi, a kandakénak, az etiópok királynőjének udvari főembere, aki egész kincstára fölé volt rendelve, és Jeruzsálemben járt az Istent imádni, visszatérőben hintóján ülve Ézsaiás prófétát olvasta. Ezt mondta a Lélek Fülöpnek: Menj oda, és csatlakozz ahhoz a hintóhoz! Amikor Fülöp odafutott, hallotta, hogy Ézsaiás prófétát olvassa, és megkérdezte tőle: Érted is, amit olvasol? Erre az így válaszolt: Hogyan érthetném, ha valaki meg nem magyarázza? És megkérte Fülöpöt, hogy szálljon fel, és üljön mellé. Az Írásnak az a szakasza, amelyet olvasott, ez volt: „Amint a juhot levágni viszik, és amint a bárány néma a nyírója előtt, úgy nem nyitja meg a száját. Megaláztatásában elvétetett róla az ítélet, nemzetségét ki sorolhatná fel? Mert élete felvitetik a földről.” A főember megkérdezte Fülöptől: Kérlek, kiről mondja ezt a próféta? Önmagáról vagy valaki másról? Fülöp beszélni kezdett, és az Írásnak ebből a helyéből kiindulva hirdette neki Jézust. Amint tovább haladtak az úton, valami vízhez értek, és így szólt a főember: Íme, itt a víz! Mi akadálya annak, hogy megkeresztelkedjem? Ezt mondta neki Fülöp: Ha teljes szívedből hiszel, akkor lehet. Ő pedig így válaszolt: Hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia. Megparancsolta, hogy álljon meg a hintó, és leszálltak a vízbe mind a ketten, Fülöp és a főember, és megkeresztelte őt. Amikor kijöttek a vízből, az Úr Lelke elragadta Fülöpöt, és nem látta őt többé a főember, de örvendezve haladt tovább az útján.” (ApCsel 8,26–39)

 

Keresztény Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Tudunk-e mit kezdeni a régi történetekkel? Van-e valami köze az életünkhöz a valahol távol, mások által leírt szövegeknek? Tegyük fel ma magunknak ezt a furcsa kérdést. Legyen szó akár unásig hallott régi családi anekdotákról, a nagypapa folyton ismételt katonatörténeteiről vagy padlásról előkerült régi iratokból, fényképekből megsejthető történelemről. Van-e ezeknek valami hatása az életemre? Mi történik, ha egy ilyen történetet hallok, aminek nem ismerem egyik szereplőjét, helyszínét sem? Át tudják járni, meg tudják változtatni a gondolkodásmódomat, az életemet az ilyen elbeszélések? Születnek ezeken keresztül találkozások? Vagy mindig megmarad bennem valami távolságtartás, hogy a történetben egy másik világ van, mint az enyém. Érdekes, szép, de én nem abban a valóságban élek, hanem egy másikban. Más problémákkal, más helyzetekkel szembesülök, más a célom, más a dolgom, mint a nagypapának a háborúban, vagy a megmosolyogtatóan naiv és cirkalmas régi levelek szerzőinek.

Istennek ez a mai igéje azzal a kérdéssel akar szembesíteni minket, hogy nem vagyunk-e egy kicsit így a Szentírással. Nem tűnnek-e csupán másokkal történt, másoknak szóló eseményeknek a bibliai történetek? Nem tűnik-e annyira érthetetlennek a nyelvezet, az utalások, hogy nem is látom értelmét megfejteni?

A mai igénk egy csodálatos találkozásról szól. Csodálatosnak kell lennie ennek a találkozásnak, mert olyanokat tesz egy vezető tisztségviselő, amik nem férnek össze a tekintélyével. És csodálatosnak kell lennie, mert úgy ér véget a történetünk, hogy a kincstárnok örvendezve ment tovább az úton. Ez a találkozás egy régi szöveg mellett, és ezen a régi szövegen keresztül történik. Hogy lehet, hogy egy már akkor több évszázados bibliai szöveg kapcsán ilyen rendkívüli hatások érik ezt a befolyásos embert? Hogy lehet ennyire szoros köze ennek a régi szentírási igének egy elfoglalt pénzember életéhez?

Történetünkben két állomás rajzolja ki az utat ehhez az egyébként lehetetlennek tűnő találkozáshoz. Ezeken keresztül lesz a hihetetlenből vagy közömbösből életet átjáró találkozás.

Az első állomást a kérdések jelentik. Az egyik legfőbb emberi erénynek a magabiztosság tűnik. Amikor képesek vagyunk azt a benyomást kelteni magunkról, hogy minden rendben van, nincs szükségünk külső segítségre, nem hiányzik semmi. Akkor nem néznek kiskorúnak, akkor tudok érvényesülni, akkor van ereje a szavamnak. Ha valaki nem tudja elhitetni másokkal, hogy minden rendben megy nála, akkor ez elég lehet a hitelvesztéshez. Ha egy bankról vagy országról kiderül, hogy valamelyik nagy nemzetközi pénzügyi szervezetnél tapogatózott segítségért, akkor nemcsak a népszerűségi indexekben könyvelhet el presztízsveszteséget, hanem anyagiakban is, és alatt akár csődbe is mehet. Mint ahogy az iskolában a diákok pókerarc mögé rejtőznek, hogy a tanár ne tudja leolvasni az arcokról, nem készültek el a házi feladattal.

És ez az etióp kincstárnok, ma úgy mondhatnánk: pénzügyminiszter, felrúgva ezt a piaci logikát, hajmeresztő módon kiszolgáltatja magát a kérdéseivel. Amikor a hintója mellől Fülöp bekiált, hogy „Érted is, amit olvasol?”, akkor magabiztos pókerarc helyett segítséget kér. Bevallja, hogy nem érti. És kérdez, hogy „kiről mondja ezt a próféta”. Egy útszéli idegentől. Van bátorsága előtte gyengének, tudatlannak mutatkozni. De már maga a jeruzsálemi útja is ilyen támadási felületet nyújtó kérdés, keresés. Afrikaiként mégis Izráel Istenét kereste, őt akarta imádni. És ezért képes volt több ezer kilométeres utat megtenni Jeruzsálemig. Méghozzá úgy, hogy eunuchként nem is vehetett részt az istentiszteleten, az áldozatbemutatáson. Nem vehették fel az Istenhez tartozók közösségébe. De ő mégis vállalta ezt a kényelmetlenséget és megaláztatást, mert valami nem hagyta nyugodni. Ágoston, a nagy egyházatya imádkozott így: „Nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Benned, Urunk!” Isten ilyen nyugtalannak, keresőnek, az igazságot éhezőnek és szomjazónak teremtett minket. Az iránta való nyugtalanító vágyat, sóvárgást oltotta belénk. Talán csak valami gyenge sejtést érzek belőle, hogy valami hiányzik az életemből, hogy nem tudom magamtól rendezni a kapcsolataimat, megérteni a világot. De ha ezt a hiányt pótmegoldásokkal próbálom betömni, pókerarccal, büszkeséggel leplezni, vagy piaci optimizmussal letagadni, akkor én próbálom megakadályozni a találkozást. Pedig nem az én hibám vagy érdemem, hogy bennem vannak ezek a nyugtalanító kérdések, a keresés kényszere. Ezek alkotják az első állomását a találkozáshoz vivő útnak.

A második állomást az a vakmerő hit jelenti, hogy ennek a végső nyugtalanságnak, és az életem hétköznapibbnak tűnő kérdéseinek van köze a régi bibliai szöveghez. Hogy van bátorságom összefüggésbe hozni ezt a kettőt.

Egy történet szerint Stockholmban egy metróállomáson megjelent egy falfirka: „Jézus a válasz”. Aztán pár nap múlva valaki melléírta: „Miért, mi volt a kérdés?” Testvérek! Csak akkor működik a megértés, ha van merszem ahhoz, hogy a szentírási szöveget és a saját kérdéseimet egymás mellé tegyem. A kincstárnok problémáinak látszólag nem sok köze volt az ézsaiási próféciák értelmezéséhez. Talán elsősorban az nyomasztotta, hogy miért nem kerülhet be az Istenhez tartozók közösségébe. Miért zárják ki az istentiszteletről? És mégis volt türelme az érthetetlennek és távolinak tűnő prófétai könyvvel vesződni. És Fülöpnek volt bátorsága rámutatni a kettő közötti összefüggésre. Hogy Jézus Krisztus emberré születésében, kínhalálában és feltámadásában Isten közösséget vállalt minden emberrel, és közösséget teremtett. És a vele való közösségből az etióp kincstárnok sincs kizárva. Ez a bátor hit jelenti a második állomást a megértésben, hogy el merjem hinni, hogy a Szentírásnak van köze a kérdéseimhez, problémáimhoz. Hogy itt és most érvényes, hozzám szól. Nem úgy értve, hogy azt találgassam, hogy a mai közélet melyik szereplője vagy melyik ismerősöm azonos az Antikrisztussal. Hanem hogy el merjem hinni, hogy bennem is ugyanaz a nyugtalanság, keresési kényszer van, mint az etióp kincstárnokban. És ugyanott találom meg az életet, közösséget, mint ő. És hogy bármenyire is leegyszerűsítettnek hangzik az a szlogen, hogy Jézus a válasz, lehet bátorságom az én konkrét kérdéseimet odaírni emellé. Hogy merjem elhinni, hogy Isten ígéretei most, és az én számomra is érvényesek. És hogy Isten képes a sok évszázados szövegen keresztül most, engem megszólítani, és az én életemben cselekedni.

És ezután a két állomás után találkozik Jézus az etióp kincstárnokkal. Nem látványos természeti csodában, nem tömegrendezvényen, hanem egy sok százéves irat mellett, egy útszéli vándor szavain keresztül. És ez a találkozás oldja föl a kérdéseket. Nála szűnik meg a nyugtalanság. És ez a találkozás oldja föl a bibliai irat távolságát is. Jézusban érhet össze Isten írott szava és a mi mostani életünk. Miatta lehet igaz, hogy a több évezredes történetek világa ugyanaz, mint az én világom. És ez a megértés túl tud lépni az intellektuális felfogáson, és átjárhatja az életemet. Ahogyan a kincstárnoknál nem csak egy bólintás volt a megértés jele, hanem a hitvallás, az Istennel való minél szorosabb közösség megélésére, a keresztségre való törekvés. És főleg az, hogy örvendezve haladt tovább az útján. Nem értem még igazán azt az örömhírt, amit olvasok, amit hallgatok, ha nincs hatással az életemre, ha nem örömre váltja a keresést. De az igazi megértésen keresztül megtapasztalhatom a cselekvő Isten áldásait az én életemen keresztül is. Így válhat távoli, közömbös iratból számomra is kinyilatkoztatássá. Akkor tudok mit kezdeni a bibliai történetekkel. Így lehet köze az életemhez a mások által leírt szentírási szövegeknek.

Testvérek! Tudunk-e mit kezdeni a régi történetekkel? Isten adja, hogy átélhessük annak a csodáját, hogy ezeken a történeteken keresztül Urunk újat kezd velünk. Ámen.

Címkék