Gyengénlátóknak

Soproni Evangélikus Egyházközség

9400 Sopron, Színház utca 27. • • 06-99/523-002

Prédikáció 2010. Szilveszter este

Akkor odamentek hozzá János tanítványai, és megkérdezték: "Miért van az, hogy mi és a farizeusok sokat böjtölünk, a te tanítványaid pedig nem böjtölnek?"Jézus ezt mondta nekik: "Gyászolhat-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? De jönnek olyan napok, amikor elvétetik tőlük a vőlegény, és akkor böjtölni fognak. Senki sem tesz foltot új posztóból régi ruhára, mert a toldás kitép a ruhából, és még csúnyább szakadás támad. Új bort sem töltenek régi tömlőbe, mert a tömlő szétreped: a bor is kiömlik, a tömlő is elpusztul; hanem az új bort új tömlőbe töltik, és akkor mindkettő megmarad." Mt 9,34-35

Mi a különbség a két felfogás között, a böjtölés és Jézus életöröme között? Első látásra annyi, hogy aki böjtöl, az jobban meg tudja fékezni testét. És mivel kultúránk- elméleti szinten legalábbis- nem hedonista, vagyis az önmérsékletet nagyobb erényként fogadja el, mint a tobzódást, így azt mondhatjuk, hogy erkölcsileg magasabb szinten áll az, aki böjtöl. És ez lehet, hogy alapjában véve így is van. Mégis, mindig igaz ez? Engem arra emlékeztet, mint amikor valaki olvasta, hogy a vízivás mennyire egészséges - nosza, rögtön fel is hajtott ötliternyit, és belehalt. Nem lehet mindig teljes bizonyossággal rámutatni egyik vagy másik külsőségre: ez az igazi, a helyes. Ne feledjük: Hitler jólfésült volt, Einstein kócos. Mégis, melyiket tartjuk ma pozitívabb figurának?

Ne essünk tehát abba a hibába, hogy első ránézés alapján tartunk egy szokást jobbnak a másiknál. Ne higgyük el János tanítványainak, hogy a böjt mindig és mindenáron jobb, mint az ünnepi étkezés.

Hol a hiba? Miért vállalják Jézus tanítványai tudatosan az evést-ivást, szemben a vallásilag elvárt önsanyargatással? Fricskát akarnak adni azoknak, akik a vallásosság hősi tetteit várnák el tőle? Szilveszteri poénról van szó?

Szerintem aki azt hiszi, a böjt mindig és minden helyzetben jobb, mélyebb, mint az életöröm, az nem érti meg a böjt lényegét. Olyan, mintha eleve alacsonyabb szintűnek nyilvánítanánk azokat műveket, amelyek humorral születtek, mint a komoly arcúakat. Elfelejtik, hogy a komoly ellentéte nem a vidám, hanem a komolytalan, a sekélyes. Igenis van, amikor a derű, a vidámság éppolyan mély és értékes, mint a komoly arc. Ahogyan Karinthy Frigyes mondta: humorban nem ismerek tréfát. Ugyanígy: az, hogy a böjt lényege az Istennel való kapcsolat, nem azt jelenti, hogy a böjt hiánya egyben az Istennel való kapcsolat megszűntét kell, hogy jelentse.

Miről szól a böjt? Arról az alapvető élményről, hogy valami eltörött. Arról, hogy hiányos az életünk, és ezt a hiányt ábrázoljuk ki azzal, hogy étkezésünkben, szokásainkban rés támad- nem eszünk valamit, nem teszünk valamit, amit egyébként igen. A böjt nem edzőmérkőzés szokásainkkal, hanem annak a belátása, hogy elvesztettünk valamit.

Ennek a böjtnek nagyon nagy ereje van: saját töredékességünknek, bűneinknek felismeréséből származik. Ezzel szembenézni nagyobb dolog, mint lemondani egy ételről, amit egyébként szeretünk. Aki sekélyességében nem mer szembenézni saját életének töredékességével, nagy tragédiának néz elébe. Tudták ezt János tanítványai is, akik szembenéztek saját bűneikkel, ezért is merítkeztek alá. Számukra az, ahogy valaki nem böjtöl, tényleg gyanús: azt jelenti, hogy nem gondolt bele életének sötétjébe, hogy nem tartott igazi bűnbánatot. A maguk szempontjából joggal kérdezik hát Jézus tanítványait: ti miért nem böjtöltök? Igen, ha idáig eljutnánk gondolatainkban - és bárcsak minél többen eljutnának! - akkor kevesebben töltenék a mai estét pityókásan, és többen a Kyrie eleison, az Uram irgalmazz! hangulatában. Nem a trombitaszóval, nem a pezsgősüveggel van bajom, hanem azzal, ami sok ember számára e mögött áll: azzal, ha nem tekintünk bele az elmúlt évbe, nem bánjuk meg azt, amit elrontottunk és helyre már soha nem tehetjük. Fájdalmas látni, ahogyan emberek önmagukat megvakítva kerülik a szembenézést saját életükkel. Igen, kellene a böjt.

Jézus tanítványai mégsem böjtölnek. De nem azért, mert vakok lennének, és nem látnák saját maguk és a világ elveszettségét. Sokkal inkább azért, mert túllátnak rajta. Mert tudják, Jézussal helyreállt az a kapcsolat, amelynek elvesztését fájdalmasan átéljük, amelynek hiányát szimbolizálja a böjt. Bár tudják az igazságot, hogy az ember Istent elveszítve él, tudnak egy még nagyobb igazságról, nevezetesen arról, hogy ennek ellenére őket nem veszítette el az Isten.

Jézus a bűnbánók, az élettől megsavanyodottak, a böjtölők között magára mutat: miért hiszitek, hogy Istentől messze vagytok, amikor itt vagyok közöttetek? Miért sírna a násznép, ha egyszer közöttük a vőlegény?

Igen, ahol mások csak tragédiát látnak, ami miatt illő böjtölni, ott Jézus tanítványai Isten jelenlétét, a testté lett Igét látják. Amikor panaszkodni lehet, akkor hálát adni is. Amikor a diák panaszkodik a túl sok tanulnivaló miatt, akkor valójában azt mondja: nem vagyok gyermekmunkára kényszerítve. Ha azt mondom, nincs elég időm a gyerekeimre és a munkámra, akkor azt is mondhatom: vannak gyerekeim és van munkám. Amikor valakinek nyolcvanévesen a lába fáj, akkor elmondhatja: Isten legalább nyolcvan évet adott neki.

Van miért boldognak, vidámnak lenni! Még akkor is, amikor azt hisszük, panaszkodni kellene. Ha akarunk, hát nyomjunk ma este csákót a fejünkre és trombitát a szájunkba, engedjük meg magunknak, hogy derűsek legyünk, Lehet, hogy más ezt összekeveri azzal a felelőtlenséggel, amely nem tud bűnről és bűnbánatról. Azoknak el lehet magyarázni, ahogy Jézus elmagyarázta János tanítványainak: ez a derű nem alatta van a bűnbánatnak, hanem fölötte! Tud az ember elveszettségéről, de sokkal inkább tud megtaláltságáról! Tudom, lesz még böjt - ebben az elkövetkező évben is és életünkben is. Tudom, hogy néha fáj az Isten-hiány, hogy néha összegörnyedünk bűneink miatt. Komolyan kell vennünk ezeket a napokat. De éppoly komolyan kell vennünk a mai nap örömét: azt, hogy az év utolsó estéjén szabad ünnepelni, szabad másokkal együtt vidámnak lenni. Nem azért, mert felületesek vagyunk, hanem éppen azért, mert tudunk a legmélyebb csodáról: Isten jelenlétéről Krisztusban. Ámen.

Hegedűs Attila

Az Orlando együttes köszöntés

Szeretettel köszöntöm ezen az estén mind a hallgatókat, mind az Orlando énekegyüttes tagjait. A hagyományoktól eltérően hadd legyek most egy kissé személyesebb a kelleténél.

Valamikor a 80-as években a veszprémi Lovassy Gimnáziumban nagyszerű kórusélet volt - gondolom, így van ez ma is. Volt időszak, amikor öt különböző kórus működött a gimiben, néhányan többen is énekeltek - valószínűleg senki nem énekelt mindegyikben, legalábbis nem tudok róla, hogy lett volna, aki a női és a férfikarban is benne volt.
Hálás vagyok, hogy akkor ott lehettem ebben a körben. És amikor másodikos koromban az énektanárnő meghívott a nyolctagú Belcantóba énekelni - nos, nem emlékszem életemben még egy olyan eseményre, amit ekkora megtiszteltetésnek éltem volna meg. Kamaszkori viharaimban, önértékelési zavaraimban ez segített: ehhez az éneklő közösséghez tartozom. Ma már tudom, ezek az évek adták meg azokat az alapvonásokat, értékeket, amelyektől egy életen át nem lehet megszabadulni, csak szív- és agyátültetéssel. Nem is akarok.
Aztán jött az érettségi, katonaság, egyetem, munka messze Veszprémtől - és én kikerültem ebből a körforgásból. De azok, akik Veszprémben és környékén maradtak vagy oda visszatértek, tovább akarták éltetni azt az örömöt, azt a énekkari kultúrát, ami addigra anyanyelvükké lett. Így született az a kórus, ami a veszprémi várban egy ifjúsági ház pincéjében próbált (s aminek pár évig én magam is tagja lehettem), és ebből a talajból táplálkozik a tíz éve alapított Orlando énekegyüttes is, amely ma este énekelni fog nekünk. Tagjai közül többekkel énekeltem együtt legalább egy-két, vagy akár tizenkét évig.
Talán megértik, ha most azt mondom, számomra ez az este időutazás és belső utazás: szembesülés azzal, amit annakidején kaptam, és ami ma is igazából fontos számomra. De ugyanígy időutazás és belső utazás mindannyiunk számára, és nem csak huszonegypár év távolságba: a kórusművek, amelyek ma megszólalnak, legalább három-négy¬száz évesek. De belsőutazás is, hiszen amiről szólnak, az isten¬keresés és az Istenre találás, olyan alapélményünk, amely nélkül mi magunk sem lennénk azok, akik vagyunk: tudva-tudatlanul mi mindannyian a kegyelmes Istenből élő emberek vagyunk, és bármennyire is szeretnénk, ezt elfelejteni sem lehetne másként, mint szív- és agyátültetéssel. De akkor mi marad belőlünk, amire azt mondhatjuk: én? Van, ami biztos, mint a hajók mélyén a tőkesúly: ha nem is látszik, az tart bennünket egyenesben. Jézus Krisztus tegnap, és ma és mindörökké ugyanaz - mondja a Zsidókhoz írt levél szerzője. Ezt a mindig ugyanúgy jelenlévőt hirdetik ma este a dalok, nem huszonöt, nem is háromszáz, hanem kétezer év távolából. Isten adja meg nekünk, hogy ez a mai este ne csak időutazássá váljon, hanem belső utazássá is: ne csak rég elhunyt mesterekkel találkozzunk, hanem szívünkben azzal is, aki annakidején őket is megihlette, és aki tegnap és ma és mindörökké ugyanaz.
Isten áldja meg ezt az estét!

Hegedűs Attila

Húsvéti igehirdetés, licistáknak

Mesterházy Balázs 2010. húsvéti igehirdetésének videója ITT

Prédikáció 2010. január 10-én Sopronban

Jézus mondja: "Ti vagytok a föld sója. Ha pedig a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni? Semmire sem való már, csak arra, hogy kidobják, és eltapossák az emberek. Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város. A lámpást sem azért gyújtják meg, hogy a véka alá, hanem hogy a lámpatartóra tegyék, és akkor világít mindenkinek a házban. Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat."
Mt. 5, 13-16.

Amikor arról beszélek, hogy mi látszódik, látszódjon vallásosságomból, nem ezek a szavak jutnak először eszembe. Sokkal inkább Jézus más szavai, amelyek a mai ige után pár sorral olvashatók: Amikor imádkoztok, ne tegyetek úgy, mint a képmutatók, akik az emberek szeme láttára szeretnek imádkozni a zsinagógában meg az utcasarkon, hogy mutogassák magukat! Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te, amikor imádkozol, menj be a szobába, zárd be az ajtót, s imádkozzál titokban mennyei Atyádhoz!
Na ez az, amiből Jézussal együtt én sem kérek: ne legyenek szembetűnőek vallásosságom formai elemei, ne a vallásosság külsőségeinek a látványossá tételéről ismerjenek föl az emberek. Úgy gondolom, a protestantizmus alapvető igénye ez: a látszat helyett a lényeg legyen a fontos. Nagyon fontos örökségünk ez.
Másik fontos örökségünk a második parancsolat komolyan vétele: az, hogy ne vedd hiába Istened nevét!, nem csak azt jelenti, hogy káromkodásban ne használjuk, hanem azt is, hogy ne akarjuk mindig, minden helyzetben Isten neve mögé bújni - különösen akkor ne, amikor valójában saját véleményünkről, esetleg érdekeinkről van szó. Nem érezném erkölcsösnek, ha minden tettem és döntésem mellé odaállítanék egy bibliai szakaszt igazolásképpen. Nem kell mindig mutogatnom Istennel való kapcsolatomat.
Azt hiszem, sokunknak inkább ez a szemérmesség az alapérték, és nem a vallásosság nyílt mutogatása. Ízléstelennek tartjuk, ha valaki szűk baráti társaságban is Károli Gáspár csodás, de archaikus nyelvét használja. És vérlázítónak, ha valaki azzal indokolja másik, jobban fizető munkahelyre való távozását, hogy az Úristen ezt üzente neki. Mennyivel tisztább saját nevünkben beszélni!
Jézus most mégis egyfajta nyilvánosságról, láthatóságról beszél. Ráadásul éppen úgy a Hegyi Beszédben, mint akkor, amikor a vallásosság formáinak titkosságát hangsúlyozza. Fontos tehát végiggondolni, mire gondol Jézus az egyik, és mire a másik esetben.
Hadd meséljek nagyapámról. Ő a harmincas években járt Teológiára, itt Sopronban. Nagy hatással volt rá egy finn ébredési mozgalom, amelynek tagjait sajátos formai jelek is összekötötték: nagyapám még idős korában is úgy fésülte a haját, ahogy akkoriban ennek a kegyességi irányzatnak a tagjai. Én ilyet nem szívesen tennék: nem örülnék, ha az utcán, ránézésből, frizurám vagy kabátom szabása alapján rám lehetne ismerni: jé, ez evangélikus keresztyén! Nem hiszem, hogy az összetartozásnak és a Krisztushoz tartozásnak ilyen, látványos, választott formáinak kell lennie.
De figyeljük meg jól Jézus szavait: sóról beszél, amely nem sós hatást kelt, hanem saját, belső tulajdonsága az, hogy sós ízű. Hegyen épült városról beszél, amelynek az a természete, hogy messziről látszik, mint a soproni TV-torony a 85-ös útról. Égő lámpásról beszél, melynek alaptulajdonsága, hogy világít. Egyik sem kiötlött, döntésen alapuló megnyilvánulás, hanem a dolgok természetéből fakad. Jézus nem arról beszél, amit mutogatni akarunk, hanem arról, ami magától akar megmutatkozni. És ha nem mutatkozik meg, annak az az oka, hogy nincs is jelen. Ha a só nem sós, nem is nagyon hívhatjuk annak. Ha a lámpás nem világít, erős a gyanú, hogy nem is ég. Jézus tehát arról beszél, aminek a dolgok lényege szerint meg kell lennie.
Vízkereszt napján Jézusról mint a világ világosságáról hallhattak azok, akik jelen voltak az istentiszteleten. A mai igénk ennek továbbgondolása: ha mi ebben a fényben fürdünk meg, akkor, mint a Holdnak, nekünk is tovább kell sugároznunk valamit ebből a fényből. Nem azért, mintha ez erkölcsi kötelességünk lenne, hiszen a Holdat sem kötelezi semmiféle eskü, hogy a Nap fényét visszaverje és bevilágítsa vele az éjszakát. Egyszerűen ez a dolgok rendje. És Jézus nem mond többet, mint hogy engedjétek, hogy a dolgok megtörténjenek: ha fényt kaptatok, hagyjátok, hogy továbbtükröződjék másokra! Ha egy város a hegyen épült, hadd lássák!
Néha az az érzésem, mi ezt a kettőt összekeverjük: látványossá tesszük azt, aminek nem kellene annak lennie, és szégyenkezve eltitkoljuk azt, aminek természetéből fakadóan meg kellene jelennie.
Nem én vagyok az egyetlen, aki találkozott már annak a kis gyülekezetnek a tagjaival, akik egyforma zakóban, nyakkendőben és frizurában, gyenge magyar nyelvtudással járják a várost, és igyekeznek téríteni. Én rövid úton közlöm velük, hogy másik cégnél dolgozom, úgy¬hogy békén hagynak, de attól még gyakran idegesít egy kérdés: amikor mondjuk péntek este a hétvégi bevásárlás után két gyermeket terelgetek hazafelé, miközben mindkét kezemben egy-egy tízkilós szatyor lóg, valóban az az isteni szeretet legjobb jele, ha leállítanak beszélgetni? Ennyire nincs bennük semmi empátia? Nem azt várom, hogy vegyék ki kezemből a szatyrot, de azért van átmenet. És valóban úgy szeretnének engem megtéríteni, hogy közben arra sem méltatnak, hogy megpróbálják megtanulni anyanyelvemet? Nem lehet, hogy felcserélődött a sorrend: az összetartozás jelei- a közös öltöny és frizura - láthatóvá lett, a szeretet és megértés elhalványult? Nem lenne jobb fordítva?
Persze aránytévesztésekért nem kell a szomszédba menni. Bár tele vagyunk Luther-rózsákkal, egyházunk életét nézve néha mégis az az érzésem, mintha annyira szemérmesen kezelnénk Krisztustól kapott gyökereinket, hogy már semmi nem is látszik belőle - szervezetünket, egyházi törvényeinket tekintve olyanná lettünk, mint egy cég, jobb esetben is csak egy a civil szervezetek közül. Döntéseinket a jogi és a közgazdasági szempontok jobban befolyásolják, mint a teológiaiak. Persze nem hiszem, hogy az adminisztrációtól a falfestésig minden egyes döntést bibliai idézetekkel kellene alátámasztani, de ha ennyire nem látszik egyházunk egészén, módszerein az, ami a célja, feltehető a kérdés: tudja-e egyáltalán, hogy mi a célja? Olyanná kezdünk lenni, mint az a szerény vegetáriánus, aki annyira szerény, hogy nyilvánosan húst eszik, csak nehogy észrevegyék rajta, hogy vegetáriánus. Már csak az a kérdés, valóban az-e?
És ugyanezzel a dilemmával nézünk szembe saját, személyes életünkben is. Nem hiszek abban, hogy vannak helyek, ahová keresztyén ember nem mehet, zenék, amelyeket nem hallgathat, könyvek, amelyeket nem olvashat, italok, amelyeket nem ihat. Mindenre szabadságunk van. De azt sem hiszem, hogy a keresztyén bármit megtehet. Minden lépésénél ott van a kérdés: a Krisztustól kapott örömből fakad, a tőle kapott világosságot segít továbbadni az, amit teszek, vagy éppen elállja előlem a fényt? És ha a Krisztus fényéből élő ember vagyok, akkor magától kell megszületnie és láthatóvá válnia a krisztusi döntésnek, mint egy hegyen épült városnak.
Beszéltem néhai nagyapámról. Testalkatomat ő hagyta rám - sajnos. Hajviseletét nem utánozom, és tudom, ezért ő sem haragudna rám. Ugyanakkor szeretnék valamit mégiscsak megkapni tőle: azt a derűt, hűséget, mély és csöndes hitet, békességet, ami lényéből sugárzott, mint égő lámpából a fény. Rajta nem csak a vallásosság külső jelei látszódtak, az ifjúkori elköteleződés egy kegyességi irány mellett, hanem a Krisztustól kapott fény is, önkéntelenül, természetes módon, ahogyan átengedte magán Isten szeretetét. És most, majd negyed évszázaddal halála után tudom, hogy akik emlékeznek rá, nem a frizurájára emlékeznek, hanem erre a fényre: a lámpatartóba rakott lámpásra. Ámen.

Hegedűs Attila

Szekeres Adrien koncertjén elhangzott áhitat

"Ki olyan, mint te, szentséggel dicső, félelemmel dicsérendő és csodatévő?"

(2.Móz.15,11)

Lám-lám, a megszólítások hiányának világában íme itt áll előttünk egy merész igei megszólítás az ószövetség lapjairól, Mózes 2. könyvéből, az Exodusból!
És íme, a szentírási üzenetet aláhúzva itt áll most előttünk egy kedves és sokunk által szeretett, tisztelt művésznő a zenésztársaival és az orsolyás énekkaros gyermekeinkkel, hogy egészen sajátos körülmények között szólaljanak és szólítsanak meg minket - a mai művészvilágban szinte egyedülálló módon. Megtisztelve érezzük magunkat, hogy hozzánk is eljöttek: ide Sopronban, ide, az ország harmadik legnagyobb evangélikus templomába; azért, hogy ezt a szeretetet sugározzák felénk a fülbemászó és lélekemelő énekeik csokrában.
És teszik ezt azért, hogy az ádventi hangulatunk, a karácsonyra való készülődésünk meghittebb, elmélyültebb és boldogabb legyen, azért, hogy azt érezzük - hadd kölcsönözzem művésznő egyik számának címét: hogy "Boldog most a szívem".
Hálásan köszönjük a megszólítottságunkat; és reméljük, hogy a mai koncert után a művésznő ugyanazt fogja majd a webes hangjegyzetébe bediktálni, amit néhány napja még csak a tavalyi turnéra emlékezve vágyként szólaltatott meg: miszerint ezek a koncertek tényleg egészen különleges élményt nyújtanak mind a hallgatóknak, mind az előadóknak - köszönhetően a szakrális térnek, a hangulat hatásának, a nem koncerttermi akusztikának, a templomi légkör sajátos kisugárzásának.
Merészelem ezt remélni még úgy is, hogy az én művésznőtől való kedvenc számom biztosan nem hangozhat el itt e helyen és a térben a témája és szövege miatt; bár kicsit remélem, hogy a koncert után majd meglep azzal, hogy elénekli nekem a Piszkos táncot.
A mai napra rendelt mózesi ige azonban nemcsak ilyen bennünket érő megszólításról szól.
Sőt, mégcsak nem is arról, hogy a templomi körülmények között az Isten hajlékában egy felülről jövő megszólításban van és lehet részünk - most is, de minden ide betéréskor is.
És nemcsak arról szól, hogy a kezdődő ádventi készülődésben, az itt-ott már csilingelő száncsengő-dallamban, a lassan egyesével meggyúló gyertyák fényében, az ádventi naptárak sorra kinyíló ajtócskái mögül lépeget felénk a Csendes éjig és azon túl is a minket megváltó Istengyermek.
Hanem annak a drága kegyelmi ajándéknak lehetőségéről is, hogy nekünk is van módunk Isten megszólítására.
Itt, e szent helyen, és persze másutt is.
Ki olyan, mint te, szentséggel dicső, félelemmel dicsérendő és csodatévő?
Nos, mi is ráhangolódhatunk a Szeretet ünnepére készülve a Szeretet Istenének közeledésére.
Hogy - remélem énekli majd a művésznő, ismét dalainak címét plagizálom: kimondhatjuk mi is: "Indulnék"; és hogy a mi "Kicsi szív"-ünk Istennel is meg tudja osztani, hogy Uram, "Szeretlek, igazán!"; és hogy Téged, Istenem, "Szeretni elég!".
És ez bizony nem "Csak játék", még akkor sem, ha Tőle azt kérjük, hogy Istenem, "Játssz még!"
Milyen hatalmas kegyelem ez, hogy megszólítható Istenünk van! Közeli Istenünk van! Felénk tartó Istenünk van!
Olyan, aki a közte és köztünk, illetve köztünk emberek közt meglévő szakadékokat és hömpölygő folyamokat is képes átkötni, mert Ő maga a "Híd a folyón", aki "mikor a csend az égig ér", "csak a hold van a tó felett", "puha bársonyt hoz az éj", "mikor a tegnap a mára rátalál"; akkor az egész életünket "átöleli szelíden".
Talán nem szentségtörés, hogy ez az Isten felé irányuló megszólítás a majd elhangzó dalok gondolatait is átveszi. Tudom persze, hogy az előbb említett és a mindjárt idézett szövegek az eredeti szövegösszefüggésben valójában egy szeretett emberi társhoz szólnak, igazából szerelmes dalok; de talán nem gázolok bele túlzottan ezek gondolatvitelébe, ha én itt és most ezeket úgy idézem, mintha magát az Istent, a szeretett Urat szólítanánk meg velük.
"A végtelen utakon" vele utazhatunk, mert Ő mindig elkísér "túl minden arcon, túl a harcon", miközben mi arcát kémlelhetjük.
És "nincs még egy pillantás, mi vérem szítaná, nincs még egy érintés, mi hangom fojtaná, és úgy ringatna el, hogy könnyű álmot szór, Olyan, mint Te, nincs még egy, tudom jól."
"Jártam a sziklás hegyeken, Jártam a kincset rejtő szigeten,
Nincs már hely a földön,
Ami nem lenne börtön,
Ha nem vagy ott vagy nem jössz velem.
Láttam a kívül gyönyörűt,
Hittem már édesnek a keserűt,
Úgy, ahogy Téged,
Soha nem láttam szépnek még senki mást,
Régóta tudom...
Hány esélyt adott nekem a sors,
Nem vitt sehová
Vágyakon és a szavakon túl,
Most Benned leltem rá."
Olyan, mint Te...
Ki olyan, mint Te, Uram?

Ezekkel a gondolatokkal kívánok előadóinknak, és minden kedves vendégünknek szép estét, a hidegedő templomunkban lélekmelegítő hangulatot, és mindenek előtt ráhangolódást a zenére, a dallamokra, a szövegekre, ezeken keresztül pedig a saját lényünkre, és mindenek előtt magára az Úristenre.

Gabnai Sándor
lelkész, esperes
Sopron

Elek Apó kútjának felavatásán elhangzott gondolatok

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mesekút. Ez a kút ott gubbasztott a kisbaconi ház udvarán, rozsdás láncain a napsugár pormacskákat táncoltatott, a vödre porosan prüszkölt, kőperemén pedig színesen lehullt falevél szőnyeggel hancúrozott a pajkos őszi szél. A mesekút meg csak sóhajtozott, ábrándozott, régi idők csodaszép emlékein búslakodott.
- Édes, Istenem! - motyogta magában - De rég is volt már az a jó világ, amikor Elek Apó megragadta a fényes vödrét, hogy aztán azt belemárthassa kristálytiszta vízébe. Onnan húzta ki a szebbnél-szebb ötleteket, mert az a víz telis-tele volt mesékkel. Ott kergetőztek az aranygyapjas kosok, ott hancúrozott Többsincskirályfi, Furulyás Palkó talpalávalót játszott, a talléros kalap illendően megemelődött, a Csali mese az okos lányt szédítette, a török basa meg hol a Világszép Nádszálkisasszonyt, hol meg a Hétszépségű Királykisasszonyt csodálta. Istenem! Az volt aztán a jó világ, amikor az Apó lehuppant a kút mellé, a kerti székre a kerti asztal felé hajolva, és friss kútvizet szürcsölve csak úgy rótta a betűket, hogy aztán azokkal bejárják a kerek világot. És miközben a baconi házból kiszálló, hamuba sült pogácsa illatával keveredett a levegő, aközben csak mondták, csak mondták a meséket. A megtelő papírlapok felett így találkozhattak megannyi hőssel, Gyöngyvirág Palkóval, Béla kisasszonnyal, no meg Babszem Jankóval.

És ahogy így az emlékekbe feledkezett a kút, a messzi erdélyi szél magával hozta az Apó meleg hangját: "Mese, mese, fakakas Bújj a lyukba, ott hallgass. Kata, Kata két garas Neked adom, csak hallgass." - "Mit búslakodsz, te kút! Bár belőled meséket nem húznak már elő, de távoli vidéken, valahol még a Lajtán innen más kutakat emelnek. Aprócska nebulók és őket okítók nevetve merítenek friss vízéből újabb meséket, ülnek le partjánál a padra, hogy beleharapjanak a feledhetetlen ízű, utcában készült túrós batyuba, almás rétesbe, a mai kor tán már hamuba se sült babos pogácsáiba." "Mese, mese, mátka Pillangó madárka, Úri bunda, kopasz egér Ugorjon a nyakadba" - kiáltotta el magát Apó, s akkorát ugrott örömében, hogy a még a távoli nyugati végen álló szobra is azon nyomban összerezzent.

Lám-lám, új helyeken túr a kurta farkú malac, Palkó mostanság errefele fújja-fújja szépen szóló furulyáját, máshol emelkedik ha nem is új kandeláberként - égig a paszuly, valahol ott, ahol egykoron, Apó idejében Bünker János Rajnárd írogatott. Újabb mese-kutak épültek nem királyfik és herceg-úrfik, nem grófkisasszonyok és királyleányok aranyaiból, de a mesék szerelmeseinek özvegyasszonyos két filléreiből. És a baconi kút mindjárt nem volt már olyan szomorú, mert tudta, vagy egy kistestvére távoli vidéken, messzi földeken, immár helyette is ontja a csodálatos meséket. Mert az "Öreg kandallóban a tűz most is pattog, Lobognak a lángok, Mesemondó esték, ti nem változátok."

És mert a mesékből az élet vize árad. Olyannyi, hogy még a hatalmas Isten is úgy gondolta, hogy néha-néha biblikus mesevilágok legendáin és mítoszain át szólja az Ő igéit. Hogy meséljen a legnagyobb valóságról, aki magáról is azt mondta: Ego eimi té alétheia - Én vagyok az igazság, a valóság. Mert a mesékben néha sokkal több a valóság valódi tartalma, az igazi létnek a tündérvilágból áradó szeretete, mint a száraz földi életünkben. És ahogy a mesék a felnőttek szívből jövő ajándékai, úgy a belőlük sugárzott erő, hit és bátorság felfelé is mutat. Valahova, ami végképp kilép a mindennapok szürke világából, és ráhangolódik a rendkívülire, a csodálatosra, a mindenek-felettire.

E kút erre emlékeztessen minket, kedves Cimborák, vagyis hát kedves Testvéreim! Bujkáljon benne a hagyományőrzés, az égi-földi értékeink átmentése, a bizalom felvállalása és az örömszerzés. Bárcsak általa egész életünk és az azon túli lét is meséssé válna! Ezt a bűvöletet, ezt a bennünk mélyen örökké ott élő gyermeki hitet kívánom Mindannyiunknak, miközben megáldom ezt a Kutat az Atya, Fiú, Szentlélek nevében; hogy üdítse a megfáradt vándorokat + e parkot, hogy borítsa virágba a szívünket + és az ezek mellett élő örök gyerekeket, hogy (ahogy az Apó mondta): "a mesék világa, melyet bejártam, színekben pompázó világ" legyen számukra.

Koradélután aprócska amolyan Elek Após mese-parafrázis-mondást követően áldottam meg a kutat és mindazokat, akiknek a kar előtti park boldog életérzéseket kelt a szívében. E jubileumi ünnepség keretében a zászlószentelés előtt viszont hadd ne folytassam ezt a mesemondást, minthogy tudom, hogy még a mozifilmek esetében is az ikszedik folytatás legtöbbször már csak olcsó utánzata az elsőnek.

Helyette hadd idézzek valakit, egy másik nagy erdélyit, Tamási Áront. Teszem ezt úgy, hogy a lógón szereplő 150, 110 és 50 évek jelzése mellé odateszek most egy 80-ast. 80 esztendővel és egy hónappal ezelőtt a kisbaconi temetőben felavatták Benedek Elek új és immár méltó sírkövét, amely kapcsán Tamásiban a következő gondolatok születtek meg. Talán nem olcsó plagizálás, ha az áldó gondolatokat tőle citálom, és az egykori sírparti megemlékezéséből szemezgetek.

"Vagy értitek talán ezt a jelt, amely mellett én olyan boldog állapotban ülök? Értitek ezt a sírhantot, amely a Gondviselés kegyelméből rakatott ide, ennek a kicsi székely falunak a temetőjébe? Értitek az édes Anyaföldnek ezt a friss domborodását, amely világít a mi éjszakánkban, ezt a lobogó zászlót, amelynek alatta egy egész napja ülök immár, virrasztván eme szent jel mellett egész éjszakának idején. Az igazság pedig az, hogy ez a sírhant minden feléje csődülő setétség dacára lángol. Tehát van okom örömben kiáltani fel: Csakugyan Jézus tanítványa volt! Nézzétek e sírt: ebben Benedek Elek fekszik. De az én Benedek Elekem nincs a föld alatt, ő a föld felett van. A test eszköz volt nála is csupán, amely nyugodtan porrá lehet, mert elvégezte feladatát: világba trombitálta a szeretet igazságát, felemelte a föld fölé az örökké élő lelket. Eltűnt a délceg porhüvely, hogy ne zavarjon minket az igazság követésében. Az öröm sugara süvít fel a sírnál: Benedek Elek bejárhatta ennek az öbölnek minden vajúdó hullámmezejét, amíg mindenütt elhangzott a szava: ímé, így cselekedjetek az én népemért. Végigcsinálta az isteni játékot, jobban és igazabban, mint bárki. Hős volt, bátor és igaz: ennek a földnek szemünk előtti vértanúja, testvére a régieknek, akiket úgy szeretett: Apáczainak, Mikesnek, Körösi Csomának, a keveseknek, az örökké élőknek. Istenem, olyan boldog vagyok, hogy ölelhettem, míg közöttünk járt; hogy nézhettem őt: a tiszta Férfiút, az útmutató nagy Fát, az Embert az embertelenségben, akinek a teste Igévé lett."

Magyarázom nem kell a mai is élő egykori emlék-idézést, hanem megáldom velük, mintegy igével a kar zászlaját az Atya, Fiú, Szentlélek nevében. Legyen áldott e zászló, hogy a Tamási-gondolat fényében emlékeztessen minket Benedek Elek sírhantjára és lelki örökségére. Legyen áldott mindenki, aki e zászló alatt a benedeki, a mesésnél messze sugárzóbb fényt hordozza a világban, a nevelésben, az oktató munkában. Legyen áldott mindenki, aki e lobogó szellemiségével és lobogó szellemiséggel a szeretet igazságát közvetíti egyetemünkön, karunkon, akár nevelőként, akár neveltként, leendő nevelőként.

Gabnai Sándor evangélikus lelkész, esperes

Amikor pedig Kéfás...

Amikor pedig Kéfás Antiókhiába jött, nyíltan szembeszálltam vele, mivel okot adott arra, hogy megfeddjem. Mielőtt ugyanis odajöttek néhányan Jakabtól, együtt evett a pogányokkal. Amikor pedig azok megérkeztek, visszahúzódott és elkülönült, mert félt a zsidó származású testvérektől. Képmutató módon viselkedett vele együtt a többi zsidó is, úgyhogy képmutatásukba még Barnabás is belesodródott. De amikor láttam, hogy nem az evangélium igazságának megfelelő egyenes úton járnak, mindnyájuk előtt ezt mondtam Kéfásnak: "Ha te zsidó létedre pogány módra, és nem zsidó módra élsz, hogyan kényszerítheted a pogányokat, hogy zsidó szokás szerint éljenek?" Gal. 2, 11-14.

A protestantizmus egy nagy kincsét és egy nagy veszélyét látom ebben a kis történetben. Péter nagyon lassan, de megérti: Krisztusban szabadságra vagyunk elhívva. Ott nincs görög és zsidó, nincsenek régi kategóriák. Pál számára ez sokkal korábban és sokkal élesebben nyilvánvalóvá vált. Ő a korabeli zsidóságot olyannak látta, mint akik be vannak zárva saját félelmeik közé, a törvény, a merev szokások falai közé: mit szabad, mit nem, kivel ülhetek egy asztalhoz, mit ehetek, hol vannak a határok. Meg kell tartani a Tóráét és a távolságot másoktól. Pál számára az volt a csodálatos felismerés, hogy ebből ki lehet lépni, Jézus már betöltötte a törvényt, így annak nincs hatalma fölöttünk: nem kell rettegnünk attól, hogy mi lesz, ha vallásilag tisztátalan ételt eszünk vagy ilyen ember mellé ülünk le. Luther annakidején hasonlót élt meg: sikerült kiszabadulnia korának görcséből, mely szerint mindene egyes mozdulat, elvétett vallási tett a pokol rettegését hozta magával; rádöbbent, hogy nem a cselekedet a fontos, hanem a kegyelmes Istenre hagyatkozó hit. Luther a Krisztusban kapott szabadságra döbbent rá, amikor nincs előre megszabva minden egyes lépés. Igaz, így nagyobb a felelősség is, hogy rosszul embertelenül és istentelenül ne döntsek- de ez már az Istenhez tartozó ember felelőssége, nem a félelem miatt kiskorúságban rekedtté. Hatalmas örökség ez a szabadság: részt vehetek az életben anélkül, hogy félnem kellene tőle, anélkül, hogy előre kész és tőlem idegen szokásoktól kellene rettegnem. Az egyetlen, ami mozgat, az Isten szeretete, illetve az, ahogyan ezt továbbadom. Egyszer egy jegyesoktatáson a menyasszony pirulva megkérdezte, milyen lehet a menyasszonyi ruha, mert úgy hallotta, vannak templomok, ahol előre meg van szabva, mennyit mutathat a vállából, milyen lehet a fazonja, mennyire lehet kihívó. Én akkor, persze közel sem ennyire összeszedetten, de annyit tudtam mondani: nézd, én nem mondom meg centiméter pontosan, milyen legyen a ruhád. Egy dolgot gondolj át: mit szeretnél, amikor belépsz a templomba, azt, hogy az összes jelenlévő férfi megkívánjon, vagy azt, hogy csak az az egy, aki melletted áll, de az egy életen keresztül? Ha ezt tudod, akkor majd eldöntöd, milyen ruhát akarsz felvenni- én nem vagyok divatdiktátor, nem tudok, de nem is vagyok hajlandó pontos méreteket mondani. Hiszem, hogy ez a szabadság az egyik legszebb reformátori örökségünk. És maga Péter is ezt éli meg: leül az idegenek, a pogányok közé enni, nem gátolják már a régi szokások. Mégis, utána feláll, nehogy meglássák, amikor a zsidóság szokásaihoz merevebben ragaszkodó keresztyének lépnek be az ajtón. Miért áll föl? Csak nem az asztaltársait szégyelli? Vagy valami mást? Igen, szégyelli, de valójában a szabadságát szégyelli. Visszatér a félelem korába: megretten attól, mit szólnak mások ahhoz, amit ő már elfogadhatónak és szabadnak tart. Megjegyzem, hasonló félelme már volt egyszer: amikor Nagycsütörtökön a főpap udvarán nekitámadnak: te is a názáretivel voltál?!- ő riadtan válaszol: á dehogy! Szégyelli azt, ami a büszkesége kellene lennie. Mintha valaki rám ripakodna: valld be, hogy tegnap este énekeltél a gyermekeidnek! Én meg zavartan mentegetőzöm ahelyett, hogy büszke lennék rá. És csak azért, mert valaki más váddá változtatta azt, ami egyébként a büszkeségem kellene, hogy legyen. Szörnyű, ha elhisszük, szégyellnünk kell azt, ami a büszkeségünk. Szörnyű, ha zavart mosollyal arcunkon elhisszük, hogy vissza kell térni a félelem és a törvény korába, ha elfogadjuk a kihívást, hogy legyenek előre kész rendtartás, hogy új Tórát szüljünk magunknak a Krisztusban kapott szabadság helyett. Szörnyű, ha elhisszük, hogy elhordozhatatlan terheket kell az emberek nyakába tenni a Krisztus örömteli igája helyett, ha nem adjuk meg híveinknek a szabadság jó ízét. Esztelen galaták!- rivall rá Pál a levél olvasóira, olyan hévvel, mint annak idején Péterre- hogy ma miként lehetne ezt a kirohanást pontosabban fordítani, abba inkább ne menjünk bele. Pál rettenetesen dühös rájuk: ti megtapasztaltátok a Krisztustól kapott szabadság jó ízét- akkor meg miért akartok visszatérni a törvény igájába? Merjétek vállalni a szabadságotokat a vele járó felelősséggel együtt! Ámen.

2004. június 20. - istentiszteleten elhangzott prédikáció

Jézus mondja: "Jeruzsálem, Jeruzsálem, megölöd a prófétákat és megkövezed, akik hozzád küldettek! Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, ahogy a tyúk szárnya alá gyűjti csibéit, de nem akartátok. Íme, elhagyatott lesz házatok. Mondom nektek, mostantól mindaddig nem láttok, amíg nem zengitek: Áldott, aki az Úr nevében jön!" Mt, 23,37-39.

Történt egyszer, hogy egy vándorcirkusz érkezett egy faluba. Az emberek egész nap kinn dolgoztak a mezőn, s már előre örültek annak, hogy este micsoda mulatságban lesz részük. Eközben a cirkuszosok felverték a faluban a sátrat és elkezdtek próbálni. Közben hogy, hogy nem, tűz ütött ki a faluban. A cirkuszigazgató valakit ki akart küldeni a mezőre, hogy riassza az embereket, de csak a bohóc volt éppen szabadon- csakhogy már ő is be volt festve. Így hát krumpliorral, hatvankettes cipőjében, bő gatyájában rohant a bohóc a mezőre, s már útközben ordította: Tűz van! Az emberek nevettek- milyen jó móka, jó reklámfogás. A bohó erősködött: tehát tényleg tűz van- erre még jobban nevettek. Minél jobban kiabált a bohóc, annál jobban nevettek az emberek s közben a falu leégett.

A történetet nem én találtam ki. Kierkegaard, az egyház egyik legnagyobb belső kritikusa írta ezt rólunk, az egyházakról. Hát csodálkoztok, hogy nem figyelnek rátok az emberek, amikor a ruha, a külsőségek elveszi a figyelmüket arról, amit mondotok? Ahogy a bohócról azt hitték, az a dolga, hogy kedvet csináljon a cirkuszhoz, pont ezért mindegy volt, mit mond, úgy hiszik rólunk, az egyházról, hogy azért mondjuk azt, amit mondunk, mert ez a szakmánk- s éppen ezért nem is kell rá nagyon odafigyelni. Ismerős a mondás: papot és kutyát a szaváért tartják. Ha nagyon azonosulunk egy szereppel, amit ránk osztanak, ha egy lelkész megszűnik kereső, hitében eleső és felálló ember lenni, hogy a papi hivatás prototípusa lehessen, vajon miért várja el, hogy az emberek figyeljenek szavára?

A másik történet, ami szembe jutott, Kasszandra története az antik mitológiából. Őt azzal büntették az istenek, hogy lássa előre a jövőt, de senki ne higgyen a jóslatainak. Ezért hiába látta meg az események tragédiáját előre, hiába figyelmeztette az embereket-át kellett élnie a gúnyt, és végig kellett néznie azok bukását, akiket szeretett, s akiket szeretett volna megmenteni. Persze ez a mitológiai történet is érthető lelki szempontból: ki szereti a vészmadarakat? Ki szereti, ha sötét árnyként van jelen a szörnyűséges jövő- függetlenül attól, hogy igaza van? Jobb nem tudni a sötét jövőről, jobb kinevetni Kasszandrát- és neki tudnia kell, ez a sorsa, ez a büntetése- ne az embereket okolja mindazért, ami történik vele. Nem akarunk együtt élni a közelgő sötét tudatával, mert nem tudunk vele mit kezdeni.

Igen, de mi van Jézussal? Rá miért nem hallgattak? Ez a legnagyobb kérdés. Vajon ő is fölvett valamiféle bohócruhát, ami megakadályozta azt embereket, hogy őt elfogadják? Ha elolvassuk Jézus történeteit az evangéliumokból, találkozunk a kánai mennyegző örömével s a rengeteg borral, találkozunk azzal, aki egyszer leül Nikodémus, a farizeus mellé, majd Máté, a vámszedő mellé, holott ennél nagyobb különbséget nem lehetett abban a korban elképzelni sem- és mindenütt önmaga volt, nem vette föl a tiszteletreméltó vallásosság jelmezét, öltözködött, élt, ahogyan mindenki. Rá igazán nem mondhatjuk, hogy bohócruhája, azaz külsőségessége miatt nem figyelnek rá az emberek. Abban a páli mondatban, hogy mindenben embernek bizonyult, az is benne van, hogy nem is akart más lenni, csak ember- a közülünk való kiválás minden külső jele nélkül.

Akkor hát miért jajdul föl Jézus, miért nem hallgatnak rá? A Kasszandra-jelleg miatt? Talán sötét árnyként lebegett az emberek között, és ezt elégelték meg? Erre is nemet mond az evangélium. Jézus örömhírről, s nem balsorsról beszél. Nem véletlenül mondja Gyökössy Endre, aki magát Isten bojtárának, azaz a nagy, az igazi pásztor melletti segédként definiálta: az embereknek nem fejmosásra, hanem lábmosásra van szüksége. Jézus ezt tudta- és eszébe sem jutott megmosni tanítványai, a heveskedő Péternek, a hitetlen Tamásnak, az áruló Júdásnak a fejét.

Hogy mégis így élte meg Jézus Jeruzsálem közömbösségét, az minden ember nagy kudarca. Mert itt mindannyiunkról szó van. Szeretjük azt hinni magunkról, hogy csak akkor és azért fordulunk el Istentől, mert elhordozhatatlan terheket rak ránk- Jézus nyomán megláthatjuk, hogy ez nem igaz: azért fordulunk el tőle gyakran, mert szeretetének súlyát nem bírjuk elviselni. Hihetetlen, szinte óvónénihez méltó képet használ Jézus: össze akartalak titeket gyűjteni, mint a hogyan a tyúk szárnya alá gyűjti csibéit- de ti nem akartátok. Olyanok vagyunk, mint az az ávós, aki nem azért rúgta le olyan dühödt szakértelemmel a szerzetes pap veséjét az Andrássy úti pincében, mert az gyűlölte őt, hanem pont azért, mert az még vérző szájjal és vérző orral is azt mondta: én még mindig szeretem magát. A szeretet állhatatosságánál nincs dühítőbb annak a számára, aki gyűlölködni akar.

Láthatjuk, hogy Jézus fájdalma nem a mi fájdalmunk- és rossz úton jár az a lelkész, aki ma a saját csüggedését, meg-nem hallgatottságát viszi föl a szószékre. Ha a lelkészt nem hallgatják meg, a hiba valószínűleg benne magában is van. Lehet, hogy túlságosan ragaszkodik bohóc-ruhájához, papi méltóságához? Lehet, hogy Kasszandra akar lenni- sötét árny, ami elrontja a legjobb ízű nevetést is? Ha így van, akkor ne mutogasson Jézusra, no lám, őt sem hallgatták meg. Jézus terhe egészen más teher. És azt sem árt tudni, hogy a beszéd, amelyben mai textusunk található, pár nappal nagypéntek előtt hangzik el. Ő az életével mutatta meg, hogy komolyan beszél, hogy valóban ennyire szeret bennünket.

Mit tehetünk hát mi, késői hallgatók? A mai vasárnap vezérmondata: ne vessétek meg azt, aki szól. És ebben nem elsősorban a lelkész van benne. Hiszen ha szól- ügyetlenül akár- nem a maga nevében szól. Egy zárójel erejéig most mégis hadd kérjek hát irgalmat kollégáim nevében is: talán ismerjük a vadnyugati mondást: kérjük, ne lőjön a zongoristára, minden tőle telhetőt megtesz. Igaz ez ránk lelkészekre is- minden tőlünk telhetőt megteszünk. De ennél sokkal fontosabb, hogy amikor szólunk, nem a magunkét szajkózzuk, hanem a csibéit tyúkanyóként összegyűjtő, az övéiért halálra kész Jézus nevében szólunk. Őt hallgassuk, őrá figyeljünk- és felejtsük el a postást. Ámen.

2005. Szenteste

Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a pró­féták által, ezekben a végsõ idõkben a Fiú által szólt hozzánk, akit örökösévé tett mindennek, aki által a világot teremtette. Õ Isten di­csõ­ségének a kisugárzása és lényének képmása, aki hatalmas sza­vá­val hor­dozza a mindenséget, aki miután minket bûneinktõl meg­tisz­tított, a mennyei Felség jobbjára ült. Annyival feljebbvaló az angya­lok­nál, amennyivel különb nevet örökölt náluk. Mert az an­gya­­lok közül kinek mond­ta valaha: "Fiam vagy te, ma nemzettelek téged!" majd: Atyjává le­szek, és õ Fiammá lesz. Amikor pedig bevezeti az elsõszülöttet a vi­lág­ba, ismét így szól: "Imádja õt az Isten minden angyala!" Zsid, 1,1-6.

Könnyen mondhatnánk, milyen jó is lehetett az Újszövetség íróinak, például a Zsidókhoz írt levél névtelen szerzõjének! Az elsõ században éltek, a nagy krisztusi történetek szinte a szemük elõtt játszódtak le, vagy legalábbis alig egy-két nemzedék váltotta egymást azóta, hogy Krisztus e Földön járt. Az õ szavukban súlya van annak, amikor azt mondják: régen, és súlya van annak, mikor azt mondják: most viszont. Az a régen személyesen átélt, megszenvedett tapasztalat számukra, amibõl úgy léptek át a Krisztus által fémjelzett új korszakba, ahogy álomból ébred az ember, s még nagyon élénken emlékszik álombéli félelmeire, cselekedeteire. Õk még átélték, hogy Jézus megjelenésé­vel valami egészen új kezdõdött a világban.

És úgy tûnik, átélték ezt reformátor õseink is. Talán nem sokan tudják, hogy az elsõ idõmértékes verselésben írt magyar nyelvû költemény éppen az imént felolvasott bibliai szakasz átirata volt, Sylvester János tollából:

Próféták által szólt rígen néked az Isten, azkit igírt, ímé, vígre megadta fiát. Buzgó lílekvel szól most es néked ezáltal, Kit hagya hogy hallgass, kit hagya, hogy te kövess.

Ez az elsõ magyar nyelvû disztichon nem csak kultúrtörténeti szempont­ból érdekes, hanem azért is, mert jel volt: íme, nyelvünk több mint azt ad­dig hihették, képes és alkalmas a magasabb szintûnek vált antik költészet fel­e­­le­­venítésére is. Valami egészen új született ekkor a világra, anya­nyel­vünk új ér­telmet kapott: ekkor kezdték észrevenni értékét. Az ajándék, amely­ben mi benne élhetünk, az õ számukra frissen felfedezett új korszak jele volt.

Igen ám, de mit tegyünk mi, akiknek ez az új is évszázados, vagy évezredes ta­­pasz­talatot jelent? Mi, akik hozzászoktunk, hogy Krisztus születéséhez iga­zít­juk idõszámításunkat, akik rutinosan díszítjük karácsonyfáinkat, vajon át tud­juk-e élni annak döbbenetét, hogy benne valami új kezdõdött a világ­ban? Meg­születik-e bennük az az ujjongás, ami rémálomból ébredve lepi el az em­bert, amikor rájön, hogy ez a másik, ez az új az igazi valóság, nem az a ször­nyû?

A Zsidókhoz írt levél szerzõje maga sem tudja, hogyan fejezze ki örömét, el­ra­gad­ta­tottságát. Túlzónak tûnõ hasonlatokat halmoz egymásra, Jézust min­­den és mindenki fölé helyezi, a teremtés urának, az angyalok fölött ál­ló­­nak írja le. Nem hiszem, hogy most az lenne a feladat, hogy megma­gya­ráz­­zam e képeket, ahhoz túl hideg van, sokkal fontosabb a lelkület, a hevü­let, ami ezeket a jelzõket az íróban megszülte. Akikre hivatkozik az író, a régi idõk prófétái mind ugyanazt vagy hasonlót mon­­danak- Isten akaratát hirdetik. Figyelmezetik a népet, ha nem arra megy, amerre az útja lenne. Évezredek óta szól e kórus, megismertük, meg­­szoktuk és meg is untuk már. Fõleg azért, mert úgy tûnik, szavuk hiá­ba­való: megszokásaink, belénk táplált reflexeink erõsebbek, és ez elkeserít ben­nünket. Hiába mondják Isten küldöttei, merre kell mennünk, mintha a mó­kuskerékbõl nem lenne kiszállás. Nincs esély, nincs mód kitörni apró mocs­kosságainkból- ezt üzeni tény, hogy évezredek óta változatlan az üze­­net. Saját magunk képtelensége arra, hogy megváltozzunk, nyomaszt és elkeserít bennünket. Sokszor és sokféleképpen szólt az Isten- és mi mindig ugyanazzal a kétségbeesett unalommal reagáltunk rá.

Most azonban olyasmi történik, amire nem lehet felkészülni, és ami nem sza­bad, hogy beleférjen megszokásaink rendjébe: az Isten már nem csak szól az em­berhez, hanem maga is emberré lesz. Már nem üzen, hanem itt van. Már nem kívülrõl nézi emberi vergõdésünket, hanem felvállalja ve­lünk az emberi sorsot. A tény, hogy Jézusban Isten emberré lett, alapjaiban változtatja meg nemcsak Istennel való kapcsolatunkat, hanem magát az emberi létet is. Már nem lehet úgy tekinteni rá, mint unalmas és elnyûtt köpenyre, amit magunkon hordo­zunk. Jézus által minden perce, minden mozdulata Istentõl megszenteltté vál­hat.

Hát emiatt ujjong annyira a levél írója, emiatt énekelnek az angyalok és emiatt indulnak útra a pásztorok. És emiatt ujjonghatunk mi is, mint a leszerelõ katonák, akik kiszabadultak a laktanya fogságából: Jézusban megszûnhet a sa­ját állandóságunk miatti kétségbeesés. Igaz, ez nem most történt, hanem két­e­zer éve- de ma is új, ma is friss tapasztalat lehet: van kiút bûneikbõl, az Isten­tõl való elszakadottság börtönébõl. A történet régi, mégis új erõvel hat. Isten ad­jon nekünk erõt ennek az örömnek a felismeréséhez! Ámen.

2011. Vízkereszt

Szeretteim, nem új parancsolatot írok nektek, hanem egy régi parancsolatot, amely kezdettől fogva megvan nálatok: ez a régi parancsolat az az ige, amelyet hallottatok. Viszont új parancsolatot írok nektek: azt, ami igaz őbenne és tibennetek, hogy múlik a sötétség, és már fénylik az igazi világosság. Aki azt mondja, hogy a világosságban van, de gyűlöli a testvérét, az még mindig a sötétségben van. Aki szereti a testvérét, az a világosságban van, és nincs benne semmi megbotránkoztató; aki pedig gyűlöli a testvérét, az a sötétségben van, és a sötétségben jár, és nem tudja, hova megy, mert a sötétség megvakította a szemét. 1 Jn, 2, 7-11

Mire gondolunk, ha kimondjuk a szót: sötét? Ha emberre mondjuk, valószínűleg nagyon sokaknak mosolyra húzódik a szája. Ha azt mondom, ez a valaki sötét, az azt jelenti: szellemileg visszamaradott, buta, mint az éjszaka. Ha az interneten beírjuk keresőszóként: olyan sötét, hogy - tömegesen dobja ki a viccesnél viccesebb mondásokat: világít a szájában a Negro-cukor, melléharap a pitbull, róla nevezték el a csillagászok a fekete lyukat, ha elszáll felette egy holló, azt hiszi, villámlott. A sötétséghez már csatlakozott egy ironikus szájíz, és ezzel egyfajta vidámság is.

Nem hiszem, hogy a régieknek akármi vicces is eszébe jutott volna a sötétről. Jobban féltek tőle, ezért jobban is tisztelték, mint mi. Talán mert ők még ismerték a teljes sötétet. Amikor másfél éve egy kis bakonyi faluban nyaraltunk, gyerekeimnek két nagy élménye volt: egyrészt hogy láttuk a csillagokat, másrészt hogy éjszaka nem tudtak aludni. Annyira hozzászoktunk, hogy a városban az éjjel közepén sincs soha teljesen sötét, hogy képtelenek voltunk elviselni, hogy lefekvés után nem látunk semmit. Igaz, ahhoz is hozzászoktunk, hogy a városi fények miatt nem látjuk a csillagokat.

A mi számunkra már szinte elképzelhetetlen az a sötét, ami akár 150 évvel korábban teljesen ismert és rémisztő volt. A 19. század közepén Európában a társalgás és a borzongás egyik központi témája volt az élve eltemettetés: cikkek jelentek meg arról, hogy milyen szörnyű lehetett ott a sötétben, egyedül várni a halált. Baráti körökben, szalonokban újra és újra visszatérő téma volt ez. Ma ez a kérdés nem köt le bennünket: nem gondolunk bele a teljes sötétségbe, legalább annyi fény mindig van körülöttünk, mint amit egy mobiltelefon kijelzője ad nekünk. Igazából el sem tudjuk képzelni a teljes sötétet, akár mesterséges módon, de mindig biztosítunk magunknak valamiféle világosságot.

Teljes sötétben lenni szörnyű. Teljes sötétben az ember végtelenül kiszolgáltatott. Nincsenek barátok, soha nem tudom, mi akar megtámadni- minden ellenséggé válik. A teljes sötétben az ember igazából egy dolgot tehet: meg sem moccan, tehetetlen lesz. A teljes sötétség rabtartónkká lesz. Aki ismeri azt a vigasztalhatatlan sötétet, amit mi már elfelejtettünk, az tudja igazán értékelni János apostolt, amikor az elmúló sötétségről és az érkező fényről beszél. Jézus eljövetele az ő számára nem egy elszigetelt esemény, hanem olyan, mint a napfelkelte: mindenütt látható, mindent megváltoztat.

Érdekes, hogy még János evangélista sem beszél a betlehemi történetről: nem az érdekli, ami akkor, ott történt, hanem az, ami a történet világraszóló hatása. Nem a betlehemi bölcsőt emlegeti, hanem azt, hogy az Ige, az Isten emberi formát öltött, megjelent közöttünk. Arról az alapvetően új helyzetről beszél, ami csak ahhoz hasonlítható, amint amikor a tökéletes sötétség után megjelenik a fény. Vízkereszt ünnepe olyan, mint amikor visszavonhatatlanul megjelenik a fény. A betlehemi jászolnál csak egy szűk kör volt jelen- amikor megjelennek a bölcsek, azok a világ távoli tájairól érkeznek. Karácsony bensőség, családias jellegű ünnepét az egész világra fényt hozó vízkereszt teszi teljessé. Karácsony előtt magyarázta el nekem valaki, hogy miért nem pont a téli napfordulót, december 21-ét ünnepeljük, miért várunk 3-4 napot. Egyszerűen azért, mert az átlagembernek kell néhány nap, mire maga is észreveszi, hogy mi történik, hogy kissé hosszabbak a nappalok. Most, január 6-án már visszavonhatatlan a fény közeledte, most már egyre többen vesszük észre, hogy később ez el sötétedni- a fény győzelme már mindenki számára érzékelhető.

János számára egyértelmű, hogy mi ennek a napfölkeltének a jele: a szeretet. A sötétben minden ellenség- ha fényben állunk, látjuk egymást, tudunk egymás mellé állni, egymásnak segíteni, hiszen már nincs mitől félnünk. János apostol számára a szeretet megjelenése nem érzelmi kérdés, több egy hangulatnál: olyan vízválasztó, amely mindent áthat. Azért tudjuk egymást szeretni, mert mi is szeretettek vagyunk. Azért tudunk egymásra örömmel nézni, mert már nem kell félni a mindent elnyelő sötétségről, nem kell mindenütt ellenséget sejtenünk.

Ne poénkodjunk hát olyan nagyon a sötétséggel: félelemmel jár benne élni. De ne is higgyük, hogy benne kell ragadnunk a sötétben: Krisztusban eljött a világosság, amely enged bennünket lépni, és enged bennünket egymáshoz is közel lépni.
Ámen.

Hegedűs Attila

Ef 5,8b-14

...éljetek úgy, mint a világosság gyermekei. A világosság gyümölcse ugyanis csupa jóság, igazság és egyenesség. Ítéljétek meg tehát, mi kedves az Úrnak, és ne vegyetek részt a sötétség haszontalan cselekedeteiben, hanem inkább leplezzétek le ezeket. Mert amiket titokban tesznek, azokról még beszélni is szégyen, de mindaz, amit a világosság leleplez, nyilvánvalóvá lesz. Mert minden, ami nyilvánvalóvá lett, az világos. Ezért mondja: "Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus."

Könnyű dolga van ma a gyülekezet lelkészének. Szinte megírták neki mára a gyülekezetéből egynéhányan a prédikációt. Képzeljék el ugyanis, kedves Testvérek, időnként sajátos feladatot kap egyházközségünk a Lelkipásztor című evangélikus lelkészi szakfolyóirattól. A főszerkesztő asszonynak úgy tűnik, kedvenc egyházközségei közé tartozunk, mert már negyedik alkalommal bíz meg bennünket évről-évre egy különleges feladattal. Műhelytitkot árulok el azzal, amit most mondok. Szép és hasznos hagyománnyá vált ugyanis, hogy ebben az újságban jó előre az igehirdetési, úgynevezett homiletikai előkészítők mellé, amit egy-egy lelkészkolléga ír a vasárnapi és ünnepi textusokkal kapcsolatban, egy-egy gyülekezetnek a véleményét is közzé teszik. Ilyenkor pár hónappal előtte megbíznak egy lelkészt, hogy válasszon ki a közösségéből pár testvért, lehetőleg minél szélesebb körből, életkor, nem és a kegyességi irányvonal szerint a lehető legszínesebben; és kérje meg őket, hogy írják le pár mondatban a véleményüket az aznapi prédikációs alapigével kapcsolatban.

Nos, a mai vasárnapi igéről, Ef.5.8b-14-ről így kaptunk most éppen mi egy ilyen - mondhatom nyugodtan - országos evangélikus küldetést, hogy közel húszan a gyülekezetből megfogalmazzák a véleményüket: mit jelent számukra első hallásra az ige, mivel értenek egyet, mivel tiltakoznának, mit nem értenek belőle, tömören és frappánsan milyen gondolatok születnek meg bennük - amikor kezükbe kapják a szent szöveget. Mikor pedig beérkeznek a vélemények, a lelkész dolga és kötelessége, hogy azt átfésülje, összedolgozza. Bizony remek házi feladat ez! Megmozgat lelkipásztort és gyülekezetet egyaránt, gyülekezetépítő feladatot ad, megdolgoztat és jó értelembe véve felkorbácsol; és sokmindenre rá is mutat. Pl. arra is, hogy mi foglalkoztatja a közösséget, hogy milyen prekoncepciókkal és alapeszmékkel várja az igehirdetést, hogy egy igének az első hallásra megszülető lecsapódása mit vált ki. Szóval, könnyű dolga van ma az igehirdető lelkésznek, amikor több esetben a talán éppen itt is a templompadokban helyet foglaló egyházközségi tagok véleményét ossza meg a tágabb közösséggel, és idéz néhány véleményt a beérkezett számos remeknél remekebb gondolatsorból. Mondhatom nyugodtan: ma a gyülekezet prédikál, a lelkész legfeljebb plagizál, szerkeszt, összeállít, vonalvezetést ad. Milyen fő gondolatok voltak, amik megindították a megdolgoztatott testvérek szívét az ige kapcsán?

Az első ilyen gondolat igénk első felével foglalkozik. Arról, hogy mit jelent a keresztény élet világosságban járása. Bizony a ma világában a sajátosan kifacsart fogalmi rendszerünk szerint a sikeres és ésszerű életvitellel egyértelműen együtt járnak a sötétség cselekedetei; úgymint pl. a lelkiismeret elhallgattatása, a jogszerűségre való állandó hamis hivatkozás, vagy a valóság ügyeskedéssel történő folyamatos kijátszása. Mindehhez pedig a korszellem zavarossága, a létünk sorskellékeinek a homályossága, és a mismásolás nyújtanak jó alapos segítséget. Ha pedig mégiscsak fény derül valahogyan az igazságra, akkor is mindjárt kész a válasz: "én nem is tudtam róla", "ez nem az én kompetenciám", "nem én vagyok a felelős", stb...Világunkat egyszerre jellemzi a minden felelősség elől való menekülés és - most szóról szóra idézem egyik testvérünket - a "kabáttal betakart arc". Nagyon jó kép! Ugyanakkor viszont a mai páli alapigénk ehhez képest egy teljes, 180° fordulatban jelöli meg az egyetlen lehetséges megoldást. Azt sugalmazza, hogy Jézus megismerése, a Rá való szoros odafigyelés az, ami az egyetlen lehetséges menekülési útvonalat biztosítja számunkra. Nos, tehát miközben sokszor próbáljuk lenyomni a tudatalattinkba mindazt, ami rossz történik velünk, vagy azt, amit tettünk, aközben elkészíttetett számunkra a megoldás. A sötétségben megszületett a világosság. Vízkereszt, a fényesség kiáradásának ünnepe. A bevilágoltság ünnepe. A napvilágra kerülés ünnepe. Az ez utáni vasárnapok, így most ez az első is, pedig ezt a fényt akarja még közelebb hozni.

Lutherünk mondta Vízkeresztről, hogy bárcsak az ez ünnep megszabadulna a rárakódott sok feleslegtől. Hogy pl. ne a háromkirályokat ünnepeljük elsősorban ilyenkor, hanem a fény Krisztusban való közénk jöttét. Milyen érdekes, hogy pedig az ünneppel kapcsolatos minden néphagyomány is elsősorban a napkeleti bölcsekről szól, pedig ennek az egyházi időszaknak a lényege messze túl mutat az arany, tömjén és mirha ajándékozásánál és a betlehemi csillaggal kapcsolatos asztrológiai tényeknél. Ha karácsony egy szelíd gyertyagyújtás volt valahol a világ egy aprócska kis eldugott zugában, egy picurka kis városkában, Betlehemben, akkor vízkereszt az egész földkerekére kiáradó ragyogó reflektorozó világosság. Azt a szívünket megvilágosító ragyogást ünnepelhetjük, ami bevilágolja a saját sötétségünket is. Hogy miközben mi elpalástolni akarunk szinte mindent, amivel pedig csak egyre tovább nőnek a gondok, aközben rá kellene jönnünk, hogy a legjobb megoldás nem más, mint az, hogyha kitárjuk magunkat, ajtónkat-ablakunkat a fényhozó fényözön, azaz Jézus felé. És a beáradó fény megtisztít bennünket.

A másik megnyerő gondolata az volt testvéreimnek, hogy ez a befogadás nemcsak felénk irányul, de rajtunk keresztül sugárzik mások felé is. És ez a különös szolgálat valahogy ez így fogalmazódott meg tömören, egyetlen mondatban, hogy bizony nem leleplezni kell másokat, nem ítéletet kell hozni másokra a megszellőztetéssel, kibeszéléssel, hanem sokkal inkább az a keresztyén ember dolga és kötelessége, hogy a fény felé tudjon alapvetően vonzani saját magán kívül másokat is. Nos, nem egyszerű küldetés ez, hiszen lássuk be: minden igyekezetünk ellenére is, éppen a bennünk lévő sötétség és gyarlóságunk miatt is rengeteg árnyék vetül ránk. Úgyhogy ahelyett, hogy világítótoronyszerű sugárzó pontok lennénk az élet tengerén, ehelyett sokkal már magunk is inkább a mindent elfedő, betakaró, feszült és bántó, de ettől még nagyon is kényelmes szürke ködbe burkolódzunk. A kérdés ez: hogy lehetne úgy élni, hogy azt a fényt, ami amúgy hihetetlen mennyiségben árad ránk Istentől, mi mégiscsak sugározni tudjuk az embertársaink felé. Hogy lehetünk - hogy biblikusan fogalmazzak - a világosság gyermekei? A másik kérdés pedig az, hogy - maradjunk még egy kicsit elidőzve a sötét-világos kontrasztnál - a krisztusi mérték helyett vajon miért választanak sokan inkább vakságot, fél vagy egész álmot? Egyik hittestvérünk Müller Pétertől vett át egy gondolatot és hívta fel erre a figyelmet. Ez így szól: "Két isteni tulajdonság van bennünk. A Titok és a Fény. A Titok: lelkünk mélye. A Fény pedig értelmünk fénye, amely megcsillantja a felszínt. Megcsillantja, de egyetlen pillanatra sem tárja fel a titok legmélyét." Már nem Müller Pétert idézem, hanem a házi feladatot rendkívül komolyan vevő testvérünket, aki egy másik idézetet is talált, mégpedig Avilai Szt. Teréztől. Aki pedig azt írta, hogy Isten lelke annyira világítóan tiszta lélek, és a bűneink nyomán a mi lelkünk annyira beszennyeződik, hogy ezért nem képes a mi szegény lelkünk egyesülni a tiszta fénnyel, Isten lelkével. Amikor rosszat teszünk, akkor azt homályba akarjuk hagyni, és elkülönülünk Atyánktól. És ez a védelemnek tűnő fal nem engedi behatolni a fényt.

Ez bizony így van! Sajnos, magunktól - magunk erejéből, saját kis fényecskéink erejéből menthetetlenek vagyunk. Ezért hatalmas csoda az, hogy Isten viszony Jézusban a saját fényét, dicsőségét árasztotta ki ránk, ragyogott be minket, és hozott fényt a komorsötét életünkbe.

Végül, harmadik gondolatként igénk bennünk való továbbélését szeretném megpendíteni testvéreim véleményeinek a segítségével. És teszem ezt azzal az idézettel, ami az Énekeskönyvünk egyik jól ismert énekéből való rész, és amely sajátosan értelmezi a sötétség ellen a fény harcára való buzdítást: "Küzdőnek jár csak győzelem és Égi béke végtelen". Hiszen ha igazsággal és szeretettel vagyunk felvértezve, akkor nem kell félnünk akkor sem, ha gazsággal találjuk magunkat szembe - legyen az akár saját gazságunk, akár másoké. Ha Isten fénye világít a lelkünkben, akkor bármilyen külső-belső baljós árnyak közé is tévedünk, komoly bajunk már semmiképpen sem eshet. Ennek egyik vonala lehet az őszinteség, ami pedig olyan erény, amit büszkén viselhetünk, elvégre a hazugságra és rossz tettekre pedig mindig fény derül, így aki azt választja, a lelke soha meg nem nyugodhat és büntetését így vagy úgy elnyeri. Az igaz embernek pedig meg kell mutatni magán keresztül az igaz élet kincseit és gazdagságát.

Életünk a teremtett világban időhöz kötött, minden csak ideig-óráig tart. Találkozás, búcsúzás, testi-lelki érintés. De minden érintés után marad valami nyom, emlék. Adja meg nekünk Isten ezt az általa való megtisztítottságot, hogy a mi érintésünk emléke a szeretet lehessen. Hiszen csak ez marad utánunk, minden más eloszlik, elmúlik a múlt ködében. Legyen világosság a nyomunk!

Gabnai Sándor

Igehirdetés 2011. január 20-án, az ökumenikus imahét alkalmán Sopron, református templom

Amikor a következőkre rátérek, nem dicsérhetlek titeket, mivel nem javatokra, hanem károtokra jöttök össze. Mert először is azt hallom, hogy amikor összejöttök a gyülekezetben, szakadások vannak közöttetek, és ezt részben el is hiszem. Mert szükséges, hogy legyen közöttetek szakadás is, hogy a kipróbáltak nyilvánvalókká legyenek közöttetek. Amikor tehát összejöttök egy helyre, nem lehet úrvacsorával élni, mert az evésnél mindenki a saját vacsoráját veszi elő, és az egyik éhezik, a másik pedig megrészegedik. Hát nincsen házatok, hogy ott egyetek és igyatok? Vagy megvetitek az Isten gyülekezetét, és megszégyenítitek azokat, akiknek nincsen? Mit mondjak erre? Dicsérjelek ezért titeket? Nem dicsérlek. Mert én az Úrtól vettem, amit át is adtam néktek, hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vette a kenyeret, és hálát adva megtörte, és ezt mondotta: "Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre." Hasonlóképpen vette a poharat is, miután vacsoráltak, és ezt mondta: "E pohár amaz új szövetség az én vérem által, ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre."" Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok e poharat, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljön.

Kedves Testvéreim!

Szomorú lesz ez az igehirdetés. Édesapám annakidején azt mondta:egy igehirdetés utolsó mondatának mindig reménytelinek és örömtelinek kell lennie. Nem biztos, hogy ma ezt vállalni tudom.

Szomorú lesz ez az igehirdetés. Szomorú, ahogyan Pál is szomorú volt, amikor a korintusiakhoz írt. Olyasmit látott, amely az ő számára elborzasztónak tűnt.

A korintusiak számára természetes volt, hogy amikor összejönnek, az nem heti 60 percről szól, hanem akár egész napi közösségről, amikor mindent együtt csinálnak, örülnek egymás közelségének- és természetesen együtt is esznek. Vallástörténészek vitatkoznak azon, hogy ez egy egyszerű, közösen elfogyasztott ebéd volt (a mi agapénknak vagy szeretetvendégségünknek az elődje), vagy pedig már maga az úrvacsora, az eukarisztia egy korai formája. Én azt hiszem, nem feltétlenül lehet ezt egymás ellen kijátszani. Számomra legalábbis ezt sugallja Pál apostol szava, aki azt látja, hogy bár közös étkezésre gyűlnek össze, de mindenki a maga kis tarisznyájából eszik, ki-ki amit hozni tudott. Akinek gazdagabb az éléskamrája, az bővebbet, akinek szegényesebb, az kevesebbet. És eközben nem veszik észre azt a nyilvánvaló tényt, hogy így asztalközösségük nem lesz több, mint a piaci lacipecsenyék vagy a kocsmák közönségének együttléte: mindenki támasztja könyökével a pultot, eszi azt, amit meg tudott magának venni, és senkinek nincs köze ahhoz, hogy a másik tányérján mi van. Csakhogy ez nem közösség. A közösség akkor születik, amikor közös asztalt ülünk körbe, és mindenki ugyanabból a tálból vehet. Pál akár azt is mondhatná: nem kocsmában vagytok, hogy mindenki csak a sajátjával törődjön! Ennyi erővel otthon is maradhattatok volna!

Tudom, hogy a világban nem ez a rend érvényesül, és az a társadalmi mozgalom, amely ki akarta kényszeríteni ennek megszületését, mennyi iszonyatot hozott ránk, az emberiségre. Földi világunk alkalmatlan erre a közös asztalra. De Jézus maga mondja, hogy isten Országában más a rend: Isten képes arra, hogy a földi kategóriákat felrúgja, és megmutassa, hogy milyen az Ő országa - ott valóban közös az asztal. Az egyház belső hitvallásához tartozik az, hogy ebből a föld feletti rendből valamit felcsillantson. És épp erről a közösségről, javaink megosztásának öröméről szólt a tegnapi esténk.

Pál azonban túlmegy ezen. Őt ez a közösség, illetve annak paródiája az utolsó vacsorára emlékezteti. És máris megérkeztünk a mai napunk kérdéséhez: hogy állunk azzal a közösséggel, amelyet Jézus maga adott nekünk? Mi van, amikor nem azért eszünk együtt, mert a együttlét folyamán szükségszerű evést közösségként akarjuk megünnepelni, hanem pont azért, mert rituálisan akarunk Jézus testének és vérének közösségében egyek lenni?

Ha így tesszük föl a kérdést - és a mai estén ezt nem lehet megkerülni -, akkor keresztyénségünk legfájdalmasabb központjára tapintunk rá. Érdekes az emberi lélek, épp fordítottja a testnek: a testnek a felülete érzékeny, a mélye, a szív nem tartalmaz érző idegeket. Műtét közben úgy meg lehet szorítani egy szívet, hogy a beteg nem is érzi- altatni azért kell, hogy a bőr felvágásának fájdalmát ne érezze. A lelkünk fordítva van: minél közelebb vagyunk a lényeghez, annál fájdalmasabb az érintés. És amikor az úrvacsorában való megosztottságunkról beszélünk, én éppen úgy érzem magam, mintha valaki lehorzsolt bőröm helyén tapogatná a nyers húst. Mert a lényegről szól, az elevenünkbe vág. Valljuk be: nincs meg az egység. Épp a központban nincs. Vélemény¬különb¬ségek vannak az úrvacsora felfogások között, a hovatartozás jele lett, hogy hol lehet és hol nem lehet venni úrvacsorát, illetve hogy lelkészként, papként kinek oszthatom és kinek nem oszthatom ki Jézus testét és vérét. Hova tartozol? Mit vallasz róla? Méltó vagy-e vagy sem, a vételére? Méltó vagy-e vagy sem, a kiosztására? Ilyen kérdések darabolnak, sőt, darálnak föl bennünket. És ezekhez a kérdésekhez szükségszerűen jutunk el, ha egymáshoz közeledünk.

Különbségeink miatt olyanok vagyunk, mint amikor összegyűlik a család egy ünnepi ebédre, jót beszélgetnek, esetleg megisszák az aperitifet, majd éppen mielőtt asztalhoz ülnének, a rokonság egy részét udvariasan áttessékelik a szomszéd szobába, ahol álldogálva Tescoban vett zacskós pogácsát ehetnek, és ásványvizet ihatnak, miközben odabenn megy az étkezés. Megalázó élmény, nem?

Mielőtt valaki megsértődik: ezért egyikőnk sem hibás. Nem mi tehetünk erről a megosztottságról. De valljuk be: ebben élünk, ezt kaptuk örökségül, és így félve vesszük egymás templomaiban az úrvacsorát vagy az eucharisztiát. És néha ki kell mondani ezt a fájdalmat, főleg, ha Pál apostol is beszél róla, a nem valódi közösség fájdalmáról.

Persze megúszhatjuk ezeket a kérdéseket és az erre adott fájdalmas válaszokat, ha nem vesszük komolyan a közösség vágyát, ha úgy gondoljuk, elég, ha évente egyszer hat este illedelmesen meghallgatjuk egymást. De én azt hiszem, ekkor nem az egymást keresők és egymást szeretők, hanem az egymás iránt közömbösen udvariasak közössége lennénk. Én ebben nem akarok részt venni.

Hol tévedtünk el? Szerintem ott, hogy elfeledtük azt az első estét - Jézus utolsó, tanítványaival töltött estéjét. Először is, Jézus saját testének vételét nem kötötte a teljes megmagyarázáshoz. Nem várta meg, hogy helyesen magyarázzák meg a tanítványok, mi fog történni -átadta nekik, ők meg vették és kész. Mi történt velünk? Kérdése csak utána jött. A megtapasztalt csodát próbálták utólag megérteni, és nem a helyes megértés volt a csoda előfeltétele. Amikor Pál a méltatlanul vett úrvacsoráról beszél, akkor nem azt mondja: biflázzátok be az igazságot, és utána vehetitek, hanem arról, hogy vegyétek észre: ami történik, az csoda, amire méltatlanok vagytok, mégis megkapjátok. Sőt, azáltal vagytok rá méltók, hogy kimondjátok: nem értem, miért kaphattam én magam is meghívást ehhez az asztalhoz. Méltatlanságunk válik méltóságunkká. Másrészt Jézus nem válogatta ki azokat a tanítványokat, akik méltóak voltak erre a csodára- mindegyik jelenlévő kapott.

Pilinszky ezt így fogalmazza meg:

Csak hányódom hát ágyamon
és beléreszketek,
hogy kikkel is zabáltatom
a szívverésemet!

Az is jelen volt, aki utána háromszor tagadta meg őt. Az a többi is, akik közül egyetlen egy áll pár órával később a keresztfa alatt- a többiek eltűnnek, mint szürke szamár a ködben. Ők mindannyian részesei lehetnek a csodának. A meghívót nem mi küldjük ki, nem lenne szabad, hogy mi döntsünk, ki kaphat ebből az ajándékból. Persze tudom, hogy nem, mehetünk fejjel a falnak. Túl erőse bástyák védenek minket: a teológiai koncepciók, történelmi fájdalmak falának nem szabad nekimenni. Azt azonban ne engedjük meg magunknak, hogy ne fájjon. Üdvös ez a fájdalom: az igazi közösség emlékét hordozza magában. Azért fáj, hogy emlékeztessen bennünket az igazi, Jézustól kapott közösségre, és arra, hogy benne továbbra is reménységünk van erre a közösségre. Ámen.

Hegedűs Attila

Ünnepi beszéd a 2008. augusztus 20-i városi ünnepségen

Tisztelt Jelenlévők! Kedves Ünneplők!

Engedtessék meg nekem, hogy most olyanokhoz szóljak, akik talán nincsenek is jelen, és kérem, ha rájuk ismernek, adják át nekik szavaimat!

Tehát: Kedves Ifjú Barátom!

Nem tudom, eljöttél-e ma velünk ünnepelni. Megérteném azt is, ha nem. Megérteném, ha azt mondanád, eleged van a múltból, abból, amit készen kaptál, amit rád akarnak sózni, te magad akarod felépíteni életedet, és nem másokét továbbélni. Mondhatod, hogy nem érdekelnek a hagyományok, az érdekel, amit te teszel le az asztalra. Megértem, ha úgy érzed, nem 1000 ével ezelőtt, hanem most akarsz élni, boldogulni. Való igaz, nagyon sok frázist hallhattál a múltról, államalapító királyunkról. Örülök, ha semmit nem fogadsz el kritikátlanul, gondolkodás nélkül. A múlt ünneplését sem.

Csak hát tudod, annyi mindent készen kapunk. Életünket, anyanyelvünket, szüleinket, hazánkat, a várost, ahol élünk, a kort, amelyben születtünk, de még szemünk színét is. Ha nem érdekel az, amit kaptunk, önmagunkra mondunk nemet. Mert igenis ők, a régiek adtak neked egy országot, amelyben otthon érezheted magad, ők adtak neked egy nyelvet, amelyen énekelhetsz, viccet mesélhetsz vagy szerelmet vallhatsz, és ők hagyták rád a hitet, hogy imádkozhass, ha úgy érzed, kérdőjelekkel lett teli az égbolt fölötted. Ők adtál az alapot, amire te építeni szeretnéd jövődet. És ismered a jézusi példázatot a homokra és a biztos alapra épített házról: ha jó az alap, tartós lesz a ház is.

István királyra nem azért kell emlékezni, mert a dicső múlt egy része, hanem azért, mert ő teremtette meg a jövő lehetőségét- neked is. Azért van helyed ebben a világban, azért van ez a koordináta-rendszer benned, azért tudsz magyarul, anyanyelveden gondolkodni, beszélni, örömet és fájdalmat kifejezni, mert István király annak idején megalkotta azokat a kereteket, amelyek megőrizték ezeket az értékeket- hogy te önmagad lehess, hogy tervezhess.

Kérlek, próbáld meg mindazt, amit előre, kéretlenül kaptál, ajándéknak felfogni! Nem tukmáljuk rád- de enélkül te sem lehetnél önmagad. És ha ajándék, akkor egyben kegyelem is, hogy megkaphattad- és légy hálás érte Istennek, és azoknak, akiken keresztül megkaphattad. Kérlek téged, ünnepelj velünk!

Köszönöm, hogy meghallgattak.

Hegedűs Attila

2009. július 12. Sopron, Szentháromság ünnepe utáni 5. vasárnap

"A hívõk egész gyülekezete pedig szívében és lelkében egy volt. Senki sem mondott vagyonából bármit is magáénak, hanem mindenük közös volt. Az apostolok pedig nagy erõvel tettek bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról, és nagy kegyelem volt mindnyájukon." (Ap.Csel.4,32-34.)

Valljuk be õszintén: a kísérlet nem sikerült. A "mindenük közös" gondolata még az újtestamentumi kor végét sem érte meg. Már Pál leveleiben is olvashatunk arról, hogy az anyagi különbségek feszültséget okoztak a gyülekezeteken belül, és Pál maga sem a vagyonközösségre buzdítja ezeket a gyülekezeteket, hanem a méltányosságot, a szolidaritást kéri rajtuk számon. Ha pedig Filemon levelét olvassuk, ott azt látjuk, hogy Pál elfogadja az adott társadalmi rendet, s annak legszörnyûbb intézményét, a rabszolgaságot is.

Be kell látni: a vagyonközösség még rövidtávon sem állta meg a helyét. És azóta akárhányszor szerették volna megteremteni, a vége totális önkény, zsarnokság lett- mert mindig voltak egyenlõbbek, akik közelebb húzódtak a közös tûzhöz, mindig voltak, akik- Utassy József szavaival élve- loptak a bõség kosarából.

Mi ezt jól tudjuk, ennyivel bölcsebbek vagyunk a régi jeruzsálemieknél: nem kergetünk ábrándokat, nincsenek illúzióink a pénzt illetõen. A mondat- mindenük közös volt- a mi számunkra már csak egyháztörténeti kuriózum, rövid kisiklás, ettõl nem fogjuk magunkat rosszul érezni.

Csak az a baj, hogy ez a szöveg a legkevésbé sem a pénzrõl szól. A jeruzsálemi õsgyülekezet nem egy új vagyongazdálkodási modellt próbált ki. Ha azt tették volna, joggal mondhatnánk: ez a modell nem mûködik. Õk azonban egészen más szinten gondolkodtak. Nekik volt egy nagyszerû tapasztalatuk a Krisztustól kapott közösségrõl, és ezt próbálták aprópénzre váltani.

Elõször is ösztönszerûen tudták, hogy a közösséget nem a pénz tartja össze, hanem a bizonyságtétel, az üzenet, Isten jelenlévõ szeretetének üzenete, amely szóban, kenyérben és borban újra és újra megerõsíti õket. Számukra a közösségben való részvétel nem illem, nem kötelezettség volt, hanem örömforrás: végre kiláthatunk a hétköznapok monotóniájából, végre Isten szeretõ tekintetével láthatunk saját életünkre. Akit ez nem érdekelt, az egyszerûen nem jött el. Eszükbe sem jutott olyasmi, hogy valaki nem jön a lelki közösségbe, a Jézusról szóló örömüzenet nem érdekli, az úrvacsorában vagy az agapéban való közösségi élmény hidegen hagyja, de úgy dönt, némi pénz befizetése ürügyén a gyülekezet anyagi ügyeibe közvetlen beleszólása van. Aki a jeruzsálemi gyülekezetbe jött, azt a Jézusban kapott öröm hajtotta, nem gazdasági szempontok.

Azt is megértették, hogy a megélhetésüket is Istentõl kapták, s éppen ezért nem éreztek magukénak vagyonukat. Igyekeztek megtanulni, hogy semmit ne mondjanak magukénak; annyira volt az övék a világ és annak minden java, mint egy ülõhely a buszon: ha megkapom, jó, ülhetek rajta akár végállomástól végállomásig, de attól az a szék nem lesz az enyém- legkésõbb a végállomáson át kell adnom. Márpedig végállomás mindig van.

Õk pontosan tudták azt is, hogy két tányérból nem lehet egyszerre enni- a második mellé nyugodtan odaülhet más is, én attól nem leszek kevésbé jóllakott. Az, hogy mindenük közös volt, jelentheti akár ezt is: nem föltétlenül a kommunisztikus vagyonközösséget, hanem ezt a tudást: amim van, nem az enyém, ha¬nem csak használatra kaptam Istentõl, így akár oda is adhatom annak, aki valamiben hiányt szenved. Mindenem megvan, mégis semmi nincs, mert minden fentrõl kapott ajándék. Amikor azt olvassuk, a gyülekezetbe beadták vagyonukat, akkor valójában nem önfeláldozásukról, hanem felszabadult örömükrõl olvasunk.

Épp így tudták azt is, hogy az elõdöktõl nem pénzt, hanem örömüzenetet örököltek. Mi újra és újra beleesünk abba a hibába, hogy azt hisszük, az õsök öröksége az ingatlanokban van, és azt kell megvédeni. Holott az õsök - így a soproni õsök - igazi öröksége nem az épületek, hanem az a lelkület volt, amivel saját zsebükbe nyúltak, és felépítették ezeket a házakat- hogy legyen hol Jézusról hallani, legyen hol gyermekeket tanítani és árvákat nevelni. Hogy megmaradtak vagy visszakerültek hozzánk házak, az talán örvendetes, hiszen nem kell mindent mindig a nulláról kezdeni, de semmi köze a lényeghez.

Ilyen tapasztalatuk, Istentõl kapott örömüzenetük volt- és erre igyekeztek reagálni a maguk módján. Nem mindig volt sikeres. De olyanok voltak, mint a Száll a kakukk fészkére címû filmben a fõszereplõ, aki egy elmegyógyintézet legyengített és lebutított ápoltjai között megpróbálta a vasrácsos ablakot kitörni egy földbe betonozott, több mázsás csappal. Nem sikerült neki, de elmondhatta a bénultan bámuló társaknak: én legalább megpróbáltam. És mielõtt beleélnénk magunkat abba, hogy úgysem sikerülhet, hadd idézzem a Száll a kakukk záró jelenetét is: a film másik fõszereplõje megragadja a földbe betonozott csapot, kitépi, és kitöri vele az ablakot- és elindul a szabadság felé. Biztos, hogy lehetetlen?

Nem az a fontos, hogy miként élték meg a jeruzsálemiek ezt a közösséget - a megélés módja hosszú távon akár kudarcba is fulladhatott, és a kudarcra ítélt próbálkozás lehetett akár sikeres is-, hanem az, hogy komolyan vették, meg akarták élni a mindennapokban azt, amit Istentõl egymáson keresztül kaptak. Amit tettek, nem követendõ vagy kinevetendõ példa, hanem tüske köröm alatt: nem lehet kipiszkálni, de nem hagy minket nyugton sem, nem hagy békésen megnyugodni abban, hogy mi már tudjuk, a világ másképpen mûködik. Idegesít ez a történet, mert noha agyammal tudom, hogy nem volt igazuk, közben érzem kisszerûségemet, amikor az ellenük szóló érveket gyûjtöm.

(Engem egyébként külön azért is idegesít a kérdés, mert azok közé tartozom, akik- helyzetüknél fogva- mindennapi kenyerüket is a gyülekezetben keresik meg. Ezt a helyzetet az õsgyülekezetben nem ismerték.)

Kínoz a kérdés- és remélem, nem csak engem: mi van, ha mi nem azért nem kezdjük el összehordani a vagyonunkat, mert már tudjuk, hogy ez a gazdasági modell nem mûködik, hanem azért, már nem is érdekel bennünket annyira velõtrázóan, egész életünket behálózva a Krisztusról szóló üzenet, mint õket? Lehet, hogy mi egyszerûen már el sem indulunk azon az úton, ahol õk elindultak és célt tévesztettek? Lehet, hogy a tény, a gyülekezet életben tartásához átlag napi tíz forinttal járulunk hozzá, nem a pénztárcánkról és nem a gazdasági válságról szól, hanem közönyünkrõl? Lehet, hogy nem bölcsebbek, csak unottabbak vagyunk? S ha ez így van, miért vagyunk megsértõdve, ha mások is unalmasnak tartanak bennünket? Lehet, hogy mégsem a jeruzsálemiek buktak meg, hanem mi, akik már kétezer év tapasztalatával bölcsebbeknek hisszük magunkat?

Kínoznak a kérdések. Egy biztos: a válasz nem a pénztárcánkban, hanem a szívünkben rejlik. Hadd kérjelek benneteket, keressük együtt! Ámen.

Prédikáció Hegedûs Attila beiktatásán 2004. január 31-én

Jézus mondja: jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. (Mt.11,28.)

Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! Vannak napok, amikor egy-egy szó hirtelen nagyobb jelentõséggel bír, mint más­kor; vannak szavak, amelyeket néha többet hallunk, mint egyébként. Ilyen­­kor a szó hirtelen élesen kiválik a háttérbõl, provokál és kérdéssé alakul. Az elmúlt he­tek­­ben ilyen szó volt számomra a megtiszteltetés kifejezés. Mi a megtisztelte­tés? Mitõl érezzem magam megtisztelve? Egyáltalán: kivel szemben kell ezt érez­­nem?

A kérdésrõl eszembe jut Andorka Rudolf professzor úr, aki annak idején laza könnyedséggel elmesélte, hogy jelen lehetett azon a díszvacsorán, amit az angol királynõ tiszteletére adtak annak budapesti látogatásának idején. És hogy, hogy nem, a professzor úr nem éreztette, hogy ettõl õ nagy lett, más ember lett. Talán azért, mert tudta, az igazi megtiszteltetés számára az, hogy egy sokkal nagyobb Úr vendége is lehet.

Mit jelent megtiszteltetésben részesülni? Mindannyian lát­juk a ma sztárképzõ gya­kor­latát: elég valakit napon­ta öt­nél többször mutatni a TV-ben, õ ettõl két hé­ten belül auto­ma­ti­kusan sztár lesz, akivel kezet fogni, tõle auto­gramot kér­ni, vagy õt egyszerûen az ut­cán a saját szemem­mel meglátni megtiszteltetéssé válik- függetlenül attól, hogy valójában mit is csinál. Csak hát nekem rövid az agyam, képtelen vagyok ezek­nek a sztároknak a nevét és arcát megjegyezni- egy "ki tud többet a valóságshow-sztárokról" cí­mû vetélkedõn biztosan nem kerül­nék a döntõbe. Szá­mom­ra velük találkozni nem lenne feltétlenül megtiszteltetés.

Vagy az, hogy abban a városban szolgálok, amelyik­ben magyar földön a legelõször hangzott elõször lutheri szellemben az igehirdetés - ez megtisz­tel­­te­tés? Budaker Oszkár kései utódaként lépni e helyre- ez megtiszteltetés? Ma­gyar­ország egyik legmagasabb evangélikus szószékén állni, ez megtisztelte­tés? Bizonyosan az. Csakhogy ez veszélyes hely: minél magasabb egy szószék- va­ló­ság­ban vagy szimbolikusan- annál kevésbé látja a rajta álló a többi ember sze­mét, benne örömüket, félelmeiket, bánataikat és kérdéseiket. Csúszós a ma­gas szószék padlója, könnyen nagyot eshet, aki arra büszke, hogy rajta állhat.

Különben is: a megtiszteltetés nem ekkor éri az embert. A szóban mindig benne van az alkalmatlanság tudata, a tény, hogy olyasmi ér bennünket, amit nem reméltünk, mert nem remélhettünk, amiben hinni sem mertünk, mert tud­juk, nincs hozzá jogunk. Amit megtiszteltetésnek hívunk, az nem akkor ér ben­nün­ket, amikor fenn vagyunk a magasban, hanem akkor, amikor mélyen; az ünnepi hangulatban szépeket mondunk, hallunk, de az igazi meg­tisz­tel­tetés elkerüli az ünnepi hangulatot.

Mert igazi megtiszteltetés akkor érhet, mikor szeretni már nincs mit bennem, mikor nincs erõm reggel a tükörbe nézni, mi­kor kerülöm kisfiam tekintetét, mert tudom, hogy semmi nem igaz a jól felé­pí­tett image-bõl, tudom, hogy az öltöny, nyakkendõ és Luther-kabát csak arra jó, hogy eltakarja azt, aki vagyok. S ha valaki ekkor, lelkem sötétjében megszólít, ha vala­ki ekkor mondja: gyere, elfogadlak- az az igazi megtiszteltetés.

Mai igénk­kel Jézus nem akkor szólítja meg tanítvá­nyait, a hallgatóságot, amikor vallási, erkölcsi szempontból a csúcson vannak, amikor úgy érzik, róluk lehet mintázni az igaz ember szobrát. Jézus szava akkor éri el õket, amikor minden­be, akaratba, a jóság síró vágyába, az erkölcsi nagy­ság hajszolásába már belefáradtak és belerokkantak, amikor úgy érzik, nincs már bennük semmi, ami emlékeztetne az istenképre, amire teremtve vagyunk, amikor a hallgatóság úgy érzi, megfáradt és meg van terhelve. Akkor értem igazából, mit is jelent a szó, megtiszteltetés, amikor lelkem legsötétebb dzsungelében mellém szegõdik Valaki, a testté lett ige, az embertársammá lett Isteni szeretet, hogy meg­nyug­vást adjon, és kivezessen ebbõl a sûrû, kusza, vad vadonból. S amikor ez megtörténik, mikor lelkem, önérté­ke­lé­sem éjsötétjében megszólít a hang: jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek- nos ez az, amikor úgy érzem, valami hatalmas csoda részese lehettem.

S pont ezzel párhuzamos, ebbõl fakad a másik megtiszteltetés: amikor valaki, aki hozzám hasonló módon megfáradt és meg van terhelve, aki társam az elveszett­ségben, az én szájamból fogadja el a szavakat, amelyek engem is éltetnek. Társává válhatni az elveszettnek, jelenlé­tem­­mel jelezni valaki egészen másnak, Krisztusnak a jelen­lé­tét; részesedni más ember sorsában, meghallgatással, sza­vak­kal, imával mellé állni, amikor éhezi és szomjazza az igazságot- ennél nagyobb megtiszteltetést én el sem tudok képzelni.

Feltéve ha mellé akarok állni, nem fölé magasodni. És feltéve, ha õ valóban mer az igazságra éhessé és szomjassá válni, ha be meri vallani magának: megfáradtam és meg vagyok terhelve. Mert kétszeres nagyképûség torlaszolhatja el az utat, amin Isten közeledik hozzánk, emberekhez: aki azzal van megbízva, hogy Isten örömüzenetét továbbadja, azt hiszi, õ csak egy postás, aki ott van valahol a címzett és a feladó között, és elfelejti, hogy õ maga is címzett, a jó hír címzettje. És veszélyes, ha az ige hallgatója nemhogy másnak, de önmagának sem meri bevallani fáradtságát és megnyomorítottsá­gát, és marad tiszteletreméltó polgár, jól szituált úriember- Isten elõtti magányában is.

Tegyük le fegyvereinket! Védtelenségünk legyen a büszkesé­günk. Nem hiába áll ez a mottó a mai ünnepi istentisztelet meghívóján. Mert ha még mindig fegyverkezünk, ha teli vagyunk ideológiával és nagyképûséggel, és úgy teszünk, mintha mindig fittek, frissek és fiatalosak lennénk, és nem merjük bevallani magunknak, hogy fáradtak vagyunk, akkor a legnagyszerûbb szavak nem érnek el hozzánk, Krisztus megnyugtató szavait zárjuk ki lelkünkbõl: jöjjetek hozzám mindnyájan... Márpedig ez a legnagyszerûbb megtisztelte­tés, ami történhet velünk. Ámen.

Besúgók és provokátorok

"Besúgók és provokátorok, / koncert közben sose gondolok rátok. / Kedves, csupa kedves, csupa kedves arcot látok, / de azért jobb, ha tudjátok, / hogy a magunk módján mi is figyeltetünk, / aki elõttetek áll, az a mi emberünk. / Elpirultatok, / lebuktatok, / besúgók és provokátorok. /[...] / Besúgók és provokátorok, / koncert közben sose gondolok rátok. / Kedves, csupa kedves, csupa kedves arcot látok, / de azért jobb, ha tudjátok, / hogy a magunk módján mi is figyeltetünk, / aki elõttetek áll, az a mi emberünk, / aki elõttetek áll, aki mellettetek áll, aki mögöttetek áll, az a mi emberünk. / Csak forogjatok, lebuktatok / besúgók és provokátorok..."

(Kontroll Csoport: Besúgók és provokátorok)

Nagyon szeretem ezt a dalt. Felszabadít.

Holott nyomasztó dolgokról szól: besúgókról, provokátorokról, akik ott vannak a koncert közönsége között, akik nem a zenéért, hanem információkért jönnek el, akik jelentenek arról, ki, mit, hogyan mondott, milyen gesztusai voltak, hogyan lehet rásütni valamiféle bélyeget. Olyanokról szól a dal, akik az elnyomó hatalmi gépezetnek voltak csavarjai. Olyanokról szól a dal, akiktõl félni kellett.

És éppen ezért felszabadító ez a dal. Mert a félelem tárgya eltûnik, mihelyst kimondjuk a nevét. Ezek a fiatalok valamikor a nyolcvanas évek elején kimondták a rettegett szavakat – besúgók és provokátorok –, a szemükbe néztek, nem voltak hajlandó lesütni a szemüket, és éppen ezáltal szabadultak föl, lettek szabaddá a félelemtõl. Kimondták: a másik, aki a félelmet gerjeszti, az jobban fél tõlem, mint én tõle. Nyilvántartanak – nyilván tartanak tõled.

A dal nem agresszív, sõt, kissé játékosnak is mondhatnánk. Mégis halálos ez a dal: a félelem, a lesütött szem halála az, ha valaki kimondja: nem félek többé.

Nézegetem az ötvenhatos felvonuló diákokról készült fényképeket. Nem haragosak, nem dühösek – nevetnek. Mernek nevetni, mernek szabadok, mernek önmaguk lenni. Jézus szavával élve ki merik mondani: az igen igen, a nem nem, és ami efölött van, az csúsztatás, maszatolás, illendõ beszédnek csúfolt hazugság, az az ördögtõl való.

Csak az tud úgy mosolyogni, mint ezek az ötvenhatos ifjak, aki hosszú évekig arra volt kárhoztatva, hogy összeszorított foggal tûrje a megfélemlítést. De a képen már szabadok, mert lélekben azok.

Ez a megszabadulás persze nem megy egyszerûen. János apostol szerint a tökéletes szeretet az, ami kiûzi a félelmet, ami erõt ad szembenézni azzal, amitõl rettegünk. A szeretet bátorságot ad – nem véletlen, hogy a kurázsi szó a szív jelentésû cor szóból származik. Az igazi szeretet – ahogyan Isten szeret bennünket – az, ami végképp gyõz a félelem fölött.

De létezik-e egyáltalán ez a tökéletes szeretet, amely kiûzi félelmet, amely erõt ad szembenézni rettegésünk tárgyával? Meggyõzõdésem, hogy a szabadság Jézus legnagyszerûbb ajándéka. Mert a megváltással azonossá lehetünk azzal, akik valójában vagyunk – nem kell kerülõ utakat keresni, nem kell félni attól, hogy szembenézzünk a bennünk és körülöttünk élõ besúgókkal és provokátorokkal, a félelem erõivel.

Egyre többször érzem, hogy mi, keresztyének – magamat is beleértve – azért nem tudunk igazából szólni másokhoz, mert ezt a felszabadultságot rajtunk sem érzik, mert továbbra is a félelmek igazgatnak bennünket, mint mindenki mást. Félünk még saját véleményünktõl, gondolatainktól, õszintén megszült kérdéseinktõl is. És szégyenünket, megrettentségünket vallásos köntösbe öltöztetjük.

Istenem, bárcsak tudnék olyan felszabadultan mosolyogni, mint azok az ötvenhatos fiatalok! Bárcsak szemébe tudnék nézni annak, aki félelemben akar tartani, és ki tudnám mondani: ismerlek, és nem félek tõled! Istenem, add meg nekem azt a tökéletes szeretetet, amely kiûzi a félelmet! Ámen.

(Elhangzott a Corvinus Rádió Örömhír adásában 2008. október 19-én.)

Hegedûs Attila

Igehirdetés Cantate vasárnapján

"Énekeljetek új éneket az ÚRnak, énekelj az ÚRnak, te egész föld! Énekeljetek az ÚRnak, áldjátok nevét, hirdessétek szabadítását minden nap! Beszéljétek el dicsõségét a nemzeteknek, csodáit minden népnek! Mert nagy az ÚR, méltó, hogy dicsérjék, félelmesebb minden istennél. Hiszen a népek istenei csak bálványok, az ÚR pedig az ég alkotója. Fenség és méltóság jár elõtte, erõ és ékesség van szentélyében. Népek törzsei! Magasztaljátok az URat! Magasztaljátok az ÚR dicsõségét és hatalmát! Magasztaljátok az ÚR dicsõ nevét, ajándékot hozva jöjjetek udvaraiba! Boruljatok le az ÚR elõtt szent öltözetben, reszkess tõle, te egész föld! Mondjátok el a népeknek, hogy uralkodik az ÚR! Bizony, szilárdan áll a világ, nem inog. Igazságosan ítéli a népeket. Örüljön az ég, örvendezzen a föld, zúgjon a tenger a benne levõkkel! Ujjongjon a mezõ, és minden, ami rajta van! Ujjongnak majd az erdõ fái mind az ÚR elõtt, amikor eljön, mert eljön, hogy ítélkezzék a földön. Igazságosan ítéli a világot, pártatlanul a népeket." Zsolt. 96.

Ma, Cantate vasárnapján természetes, hogy a dalról, az éneklésrõl kell szólni. Akik szeretnek énekelni, azok között valami titkos belõ, intim szál szövõdik- onnan tudom, hogy ez a hálózat létezik, mert engem is behálózott. Mégis, ha az énekelni vágyó, szeretõ embereket megkérdjük, mit szeretnek az éneklésben, ezer indokot sorolnak föl, s nincs két ember, aki ugyanúgy vélekedne. Lássunk hát néhány példát az éneklésre- miért, hogyan éneklünk?

Sokan önmaguknak énekelnek- sétálva az utcán, zuhany alatt állva dúdolgatják- kicsit szomorkás a hangulatom máma... Nagyszerû ez az éneklés, megnyugtat, megvigasztalja a lelket, és unalomûzõnek sem rossz. A dudorászó embert alapvetõen kedvesnek és szeretettelinek hiszi a világ. Csak hát ez a dal csak magának szól, önmagát vigasztalja vele mindenki. A magányos énekléssel csak magamat építem, mást nem.

Más éneklési mód, amikor egy szólista áll- akár zenekarral a háttérben- a színpadon. Akkor már mindenkinek szól a dal- de a lényeg mégis az egyénen van, aki szemben áll a többiekkel. A többiek nem énekesek, csak hallgatók. S sajnos sokszor vagyunk úgy: hallgatjuk, de nem énekeljük a dalt, kultúraalkotókból kultúrafogyasztókká válunk. Kamarás István szerint a mai európai emberiség egy igen magas szintû kultúra látszatában él: látszatában, mert az átlagember maga nem tesz hozzá semmit, csak használja.

Persze vannak közösségi éneklések: focimeccsek közönsége, rockzenekarok rajongói, osztálykirándulások víg csapatai a buszon- mind szoktak idõnként közösen énekelni. A közös éneklés iránti vágy nagyszerû dolog. Csak hát sokszor be kell vallani, hogy ebben az éneklésben kevés köszönet van- nem esztétikai élmény, csak és kizárólag azok élvezik, akik benne vannak a brancsban- hiányzik belõle az a belsõ rend, ami másokat is arra indít, hogy örüljenek a muzsikának. Néha elgondolkodom, hogy Kodály hazájában miért lett sikk állítani, hogy nem tudok szépen énekelni, miért hiszik, hogy a tiszta énekhang megtanulása éppolyan lehetetlen vállalkozás, mint a fizikai Nobel-díj megszerzés, miért lettek nemzedékek a Kodály-módszer csõdjévé.

De van olyan közösségi éneklés is, amelyben rend van, mégsem kívánom magamnak többet: a katonai indulókra gondolok, ahol a lényeg, hogy menetelni lehessen, s hogy az erõt, a mások fölötti hatalmat érzékeltetni lehessen. Ennek a dalnak a ritmusát nem a szívdobbanás adja, amiben kilenc hónapig nevelõdtünk, hanem a földhöz csapódó csizmák robbanása. Ebben a rendben elvész az ember, feloldódik a tökéletes névtelenségben, a dal embertelenné válik. Ezt a dalt nem emberi közösségek éneklik, hanem az összekényszerített, arctalan tömeg.

Létezhet-e hát olyan dal, ami nem hordja magában mindezeket a veszélyeket? Van-e olyan ének, amelyik közösséget teremt, és nem szakít ki a magányba, de amelyik nem is változtat egy embertelen gépezet egyik csavarjává? Létezhet-e ének, amelyikben rend van, de amelynek rendje nem lélektelen, hanem belsõ harmóniából fakad?

A zsoltáros ilyen énekre buzdít bennünket. Dala nem egyéni, tusolás közbeni dúdolgatásra való, hanem egy nagyobb közösség, mégpedig az egész világ éneklésére. Mert amirõl szól, az az egész világra tartozik: abból a felismerésbõl fakad, hogy igazából egyetlen erõ van, amely rendszerezi a világot, s nem istenkék sokasága, azoknak kusza harca. Ha így lenne, akkor a világ lényege a harc lenne, s mindaz, ami ezzel együtt jár: a félelem, a pusztulás, a bizonytalanság, a káosz, a rettegés: melyik fog gyõzni, melyik isten szeszélye fogja tönkretenni életemet, terveimet, álmaimat, melyik haragszik meg rám oktalanul vagy okkal akár? Ebbõl a félelmetes, rettegéssel teli létbõl szakad ki a felismerés: egy úr van, egy isten van, amelyik azonban az élet istene, s amelyik szeretettel kormányozza ezt a világot. Ez az Úr nem tömeget teremtett, hanem embereket, s ezért az ének, amelyik neki szól, szintén nem válik arctalanná. Ugyanakkor ez az Úr nem Robinson Crusoekat teremtett, nem magányra ítélt bennünket, hanem közösségre, s így dal sem csak magunkban szól, hanem közösséggé avat bennünket. Olyan közösséggé, amelyben tudhatjuk, minden értünk van, értünk van a teremtett világ, értünk a megváltás, és értünk van húsvét. Ámen.

A GYSEV-pályaudvaron 2004. július 6-án történt holocaust-megemlékezésen elhangzott beszéd

Kedves Testvérek! Hadd idézzek pár mondatot Pilinszky Jánostól: "A tettenérés kínja elviselhetetlen. A bûnözõ ebben a helyzetben úgy érzi magát, mint a vadászok gyûrûjébe került állat. Egye­dül van, s egyedülléte csak a haláltusához hasonlítható, sõt, többnyire azonos vele. Hely­zete- ilyen értelemben- gyökeresen igazságtalan. Mert aki tetten ér, akik tetten érnek- a helyzet teszi így-, bûntelennek tûnik, míg õ, a tetten ért, semmi egyéb, mint bûn, semmi egyéb ebben a pillanatban, mint maga a bûn, amit elkövetett. Csupasz, tehetetlenül kiszol­gál­tatott tárgy a kutató pillantások kereszttüzében." Eddig az idézet.

A XX. század éppen ezt az iszonyatot hozta el: hogy kiderült rólunk, em­be­rek­rõl, mik vagyunk, mire vagyunk képesek. Amit a fejlõdés és a hala­dás esz­mé­jé­vel, izmusokkal addig sikeresen takargattunk, íme, nyil­ván­való­vá vált: ilye­nek vagyunk, erre vagyunk képesek. Meztelenségünk elvi­sel­hetetlen. Ami hat­van éve, vagy ami ötven éve történt, az nem más, mint megcsúfolása mind­annak, amilyenné teremtettünk, és egyértelmû üzenet ar­ról, amilyenné vál­tunk. Az ember, Isten képmása kiközösíti az emberi­ség körébõl önmaga egy részét, azt, aki szintén Isten képére teremtetett. Mint a gyermek, amelyik bá­mul­ja a kezét, s nem hiszi el, hogy az a kéz õ ma­ga. Így hajtott végre az em­be­ri­ség öncsonkítást azáltal, hogy saját testé­nek egy részére úgy tekintett, mint idegen és ellenséges valamire.

S mint akik rémálomból ébredtünk, amely álomban mi magunk voltunk a ré­­mek, úgy tekintünk vissza évtizedek múlva is: ez lehetséges volt? Képes er­­re az ember? Pontosítva: én magam képes vagyok, képes lennék erre? S ha igen, ho­­gyan lehet ezzel a tudással együtt élni, hogyan lehet továbbcipelni sorsun­kat?

Pilinszky szerint a tettenérés pillanatában a bûnös oly közvetlenül kerül szem­be az igazsággal, vagyis Istennel, hogy ebben a párbeszédben min­den­faj­ta tol­má­cso­lás hamis és illetéktelen. Ha ennek a súlyát felvállaljuk, nem mint a bû­nö­sök vagy megalkuvók utóda, hanem mint a nagybetûvel írt Ember, akirõl ki­de­rült, mi rejtõzik benne- ha mi, rajtakapottak ki merjük mondani- Kyrie eleison, Uram, irgalmazz! - akkor van esélyünk arra, hogy Isten befedi mezte­lensé­günket.

Ez a mondat legnehezebb- évtizedek voltak kevesek ahhoz, hogy kibukjon az aj­ka­kon. Ráadásul az egészséges sírásra nyíló ajkakat, mie­lõtt megszólaltak vol­­na, hosszú ideig frázisokkal némították el. Csoda-e, ha mára a legszebb meg­­tisz­­tító szó is megrohadt vagy elhalt, mielõtt megszülethetett és életet szül­hetett volna?

De én hiszem, hogy még most is lehetséges: Van, aki erõt ad ahhoz, hogy ön­ma­gunk­ra nézzünk, s Aki ennek ellenére sem gyûlöltet meg bennünket önma­gunkkal, hanem visszavezet bennünket másik, igazi énünkhöz: nem ahhoz, akivé váltunk, hanem ahhoz, akivé valaha teremtettünk. Kyrie eleison- Uram, irgalmazz, hogy magamat ismét Isten képmásának tudhassam! Ámen.

Húsvét vasárnap hajnali áhitat

Krisztus feltámadt! Krisztus valóban feltámadt!- hangzik a régi keresztyén húsvéti köszöntés. Minek ismételni? Talán süket a másik? Talán aki a másik felé így fordul, az lett olyan, mint Karinthy híres Ady-paródiája: hát maga megbolondult, hát maga megbolondult, hogy mindent kétszer mond, kétszer mond? Minek ez a túlontúl hév. ha egyszer Jézus egyszer azt mondta, a ti szájatokban az igen legyen igen, a nem pedig nem.

Az ismétlés nem véletlen, nem azonos azzal, amikor valaki azt bizonygatja, istenuccse, ekkor halat fogtam. Az ismétlés erõt ad. Erõt a másiknak és erõt önmagamnak.

Korai kamaszkorom legkedvesebb olvasmányélményei Rejtõ Jenõ regényei voltak. Egyik legjellegzetesebb kép ezekben, amikor légionáriusok vánszorognak át a sivatagon- és egymást támogatják, egymást vigasztalják- bírd ki, pajtás. És egyik sem azért mondja, mert õ erõsebb, hanem mert mindketten csak így élhetik túl az iszonyatot- mint két gyönge oszlop, amelyik egymásnak dõlve hatalmas ház terhét képes cipelni.

Aki elõször kimondta- Krisztus feltámadt! Krisztus valóbban feltámadt.- nem volt erõsebb, mint az összes többi. Nem volt nagyobb a hite. Épp ezért biztatja- nemcsak a másikat, hanem önmagát is. Mert a feltámadás tudatával olyan nehéz együtt élni. Ennél már csak eggyel nehezebb, a halál tudatával. Azzal, hogy nincsenek, akik voltak, hogy nem vagyok több, mint az a kukaceledel és por, ami leszek. A feltámadás gondolata ellen szólnak tapaszta­la­taim, a megszokás, a hétköznapok valósága. A halál gondolata ellen pedig minden, ami mélyen bennem él, zsigereim, ösztönöm tiltakozik ellene, s ha nem, baj van a lelkemmel.

Mire nehezebb hát igent mondani: az életre, vagy a halálra? Nem egyértelmû a válasz. „Talán eltûnök hirtelen, mint erdõben a vadnyom…” közös gondolata ez sokaknak József Attilával. Mi lenne, ha nyomtalan maradnék ezen a világon, vagy mi lett volna, ha meg sem születtem volna. Néha ettõl félünk. Néha ezt reméljük - egy értelmetlennek tûnõ élet hozadékaként. Kilépni a létbõl szép észrevétlenül, jeltelenül feledtetni el önmagunkat a világgal- olyan illúzió, amely sokáig, nagyon sokáig játszik az emberrel. Van, akivel örökké. Olyan kilátás, amely édessé teszi a depressziót és riasztó árnyként lebeg a jövõbe örömmel tekintõ fölött. Néha mi is együtt kiáltunk a graffiti írójával: Állítsátok meg a Földet! Ki akarok szállni!

Azt is mondhatjuk, két hitetlenség harcol bennünk: nehezen hisszük a feltámadást, de éppoly nehezen hisszük, hogy a halálé a gyõzelem. S e kettõs hitetlenségben Isten egyértelmûvé teszi, õ ki mellett áll.

Ami bennünk kínzó kétely, arra Isten harsogó, egyértelmû igent mondott: Igent az életre, és nemet a halálra, amit mi amúgy is olyan nehezen fogadunk el, csak hát kultúráltak vagyunk, nem lázongunk. Isten a bennünk suttogó hangra mond igent, amelyik nem hajlandó hinni a halál végsõ erejében, abban, hogy az övé az utolsó szó. És Isten nem hagyja békén bennünk a kultúrált felnõttet, aki tudja, mert megtapasztalta és megtanulta biológiaórán, hogy a halál visszafordíthatatlan folyamat. Az igazabb hang mégiscsak az, amelyik azt mondja, azzal biztat bennünket, önmagát: Krisztus feltámadt! Krisztus valóban feltámadt. Biztat saját gyengesége ellenére, amely gyengeség nem azt akadályozza meg benne, hogy a feltámadásban higgyen, hanem azt, hogy az élet fontosságában higgyen.

Hát én is azt mondom, barátaim, saját bizonytalanságom ellenére mondom: higgyetek abban, hogy Isten az élõk Istene, hogy Õ nem a múltba réved, hanem a jövõ felé indít. Krisztus feltámadt, Krisztus valóban feltámadt. Ámen.

A 2007. április 8-i, húsvét hajnali istentisztelet prédikációja

Nem támadunk föl! Nincs ilyen képességünk.

De Istennek minden lehetséges! Jézus Krisztus már feltámadott!

Legyen örömmel tele ünneplésetek!

A fenti köszöntést írta tegnap az egyik lelkészkolléga a lelkészi levelező-listára. Megállított ez a gondolat. Rádöbbentett, hogy mennyire nem a mienk ez az ünnep, a feltámadás ünnepe. Nem mi csináljuk, ahogyan a feltámadást sem mi visszük véghez. A mai hajnalra már régóta sokan számítunk. Csütörtökön a liturgiában szereplő ifjakkal főpróbát tartottunk. Gyülekezetünk segítőkész asszonyai egy hete szerveződnek, hogy finom reggelivel fogadjanak minket istentiszteletünk után. Biztosak voltunk benne, hogy a mai ünnep ránk köszönt- hogy lesz feltámadás. Biztosak voltunk benne, mert tavaly is megünnepeltük, meg tavaly előtt is... A kétezer éves tapasztalat otthonossá tett bennünket feltámadás-témában.

Csakhogy a tanítványok annakidején nem ezt élték meg. Azok az asszonyok tényleg egy halott testhez mentek ki a sírhoz, nem az élő Jézust látni. Talán a tanítványok sem azért mentek, hogy meggyőződjenek az asszonyok szavainak hiteléről, hanem hogy megtalálják a bizonyítékot az ellenkezőjére. Nekik nem volt feltámadásuk- a tény hidegzuhanyként érte el őket. Nem voltak rá felkészülve. Nem az övék volt- nem tartották kezükbe, nem irányították az eseményeket. Egyszerűen megtörtént velük az, amire nem lehetett számítani.

Persze tudom, hogy voltak előzmények. Jézus utalt rá. De őszintén megvallva nekem sem esett volna le a tantusz, ha a tanítványok helyében vagyok- nem értettem volna a szavakat, amelyek a szenvedésről, a halálról és a feltámadásról szólnak. Az ő élményük az üres sírral egészen más, mint a mi előkészített ünneplésünk.

Ők mindenesetre tudták, hogy nekik nincs feltámadásuk- tudták, hogy a mai ézsaiási igeszakasz első fele mennyire igaz: "A halottak nem élnek, az árnyak nem támadnak föl, ezért büntetted meg és irtottad ki őket, még az emlékezetüket is eltörölted." És mennyire nem tulajdonuk az ige folytatása: "Életre kelnek hallottaid, föltámadnak a holttestek! Ébredjetek, és ujjongjatok, kik a porban laktok! Mert harmatod a világosság harmata, és a föld visszaadja az árnyakat."

Ha kimondom, van feltámadás, olyasmiről állítok biztosat, ami nem az én hatalmamban van- a hangsúly mégis lehet ugyanolyan, mintha azt mondanám: tudok autót vezetni. Ez utóbbi az enyém- és nagy a kísértés, hogy az előbbire is azt higgyem. Pedig nem az enyém- ajándék, ami akkor ér célba, ha nem vagyok rá fölkészülve, ha a "semmiből" ér el.

Alapállásunk nem a feltámadás, hanem a halál tapasztalata. A feltámadás a különös, soha meg nem érthető ajándék.

Igehirdetés az ökumenikus imahéten a Szt. Orsolya templomban

"Jézus pedig kiment az Olajfák hegyére. De korán reggel ismét meg­je­lent a templomban, és az egész nép hozzásereglett; õ pedig leült, és ta­ní­totta õket. Akkor odavezettek az írástudók és a farizeusok egy asszonyt, akit házasságtörésen értek, középre állították, és így szól­tak Jé­zushoz: "Mester, ezt az asszonyt házasságtörés közben tetten ér­ték. Mó­zes azt parancsolta nekünk a törvényben, hogy kövezzük meg az ilye­neket. Hát te mit mondasz?" Ezt azért mondták, hogy pró­bára te­gyék, és legyen mivel vádolniuk õt. Jézus pedig lehajolt, és ujjával írt a földre. Amikor továbbra is faggatták, felegyenesedett, és ezt mondta ne­ki : "Aki bûntelen közületek, az vessen rá elõször kö­vet." És leha­jol­va tovább írt a földre. Azok pedig ezt hallva, egy­más után kimentek, kezd­ve a véneken, és egyedül õ meg az asszony ma­radt ott a középen. Mi­kor pedig Jézus felegyenesedett, és senkit sem látott az asszonyon kí­vül, így szólt hozzá: "Hol vannak a vád­ló­id? Senki sem ítélt el té­ged?" Õ így felelt: "Senki, Uram." Jézus pe­dig ezt mondta neki: "Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fog­va többé ne vétkezz!" Jn. 8,1-11.

Minden igazán nagy történet megrázó erejû, ha hagyjuk, hogy elérjen, meg­érintsen bennünket. Ahhoz azonban, hogy átéljük, szükségünk van a beleélés képességére; arra az élményre, hogy amit olvasunk, hallunk, olyan­ná legyen, mint ami éppen most és éppen velünk történik. Része­sé­vé kell hát lennünk a történetnek, ki kell választanunk valakit, akirõl azt mondjuk: õvele azonosulunk, az õ szerepében éljük át az eseménye­ket.

Meggyõzõdésem, hogy a történet, ami az elõbb elhangzott, súlyában, ere­jében vetekszik az európai irodalom legnagyobb történeteivel. Olvas­hatjuk, átélhetjük úgy mint egy drámát. Már csak az a kérdés, hogy kink a szerepét érezzük magunkénak, kinek a bõrébe bújva érez­zük azt, hogy velünk történik mindez.

Jó lenne Jézus szerepébe bújni. Jó lenne azt érezni, hogy mibennünk is meg­van az a bölcsesség, tisztánlátás és szeretet, ami Jézust jellemzi eb­ben a történetben. Jó lenne azt érezni magunkról, hogy mi is képesek vagyunk ennyire eltekinteni a háborgó tömeg szavától, hogy képesek vagyunk a bû­nösben meglátni a bûne miatt szenvedõt, és a magát bûntelennek tartóban a mocskos vágyaktól ûzött bûnöst. Jó lenne tudni magunkról, hogy képe­sek vagyunk akkor kimondani az életet mentõ szavakat, amikor arra a leg­nagyobb szükség van, és nem csak utólag, a lépcsõházi gondolkodás sza­bá­lyai szerint rájönni arra, mit is kellett volna mondani. Mert bizony Jézus az­zal a sokat idézett mondatával- az vesse rá az elsõ követ, aki bûntelen kö­zöttetek- egyszerre mentette meg az asszonyt a haláltól és fordította a felhe­vült tömeg figyelmét egészen más irányba: saját lelke felé.

De a mi szemünk nem Jézusé, a mi agyunk és szívünk nem Jézusé, a mi aj­kunk sem az övé. Nem tudom, hányszor bizonyítottuk be mi, keresz­tyé­nek, hogy bár õt szeretnénk követni, az õ szavaival gyakran mi sem tudunk mit kezdeni. Hiba lenne abba az illúzióba ringatni magunkat, hogy Jézus sze­re­­pébe bújva hallgathatjuk ezt a történetet.

Má­sik lehetõség, hogy a bûnös asszony szerepébe bújunk: az asszo­nyéba, aki tisztában van bûnének súlyával, és retteg a következmé­nyek­tõl. Igen, õ már jobban hasonlít ránk, keresztyénekre. Eszünkbe juthat ezer­nyi bû­nünk, amire bocsánatot várunk, és amikor Jézus bûnbocsátó sza­va elhang­zik, akkor végtelenül hálásak vagyunk érte. Nagyszerû él­mény kitaszított­ként, bûnünk miatt szenvedõként azt hallanunk: én sem ítéllek el téged.

Az asszony helyzetét mégsem tudom maradéktalanul s mi életünkkel azo­nosítani. Elõször is akik õt vádolják, azok a vallási törvények ne­vé­ben vá­dol­ják- de ki vádolja a vallás nevében a mai keresztyéneket? A vá­dak in­kább úgy hangoznak, hogy nem felelünk meg eléggé egyik vagy másik poli­ti­kai vagy filozófiai irányzat elvárásainak, esetleg túlságosan is megfelelünk egy harmadiknak.

Ha már katolikus templomban szólhatok, hadd mondjam el, hogy némi iróniával és bosszúsággal hallgattam annak idején a II. János Pál pápá­val kap­csolatos politikai nyilatkozatokat. Amikor az elnyomott népek méltó­sá­­gáért, a rabszolgává aljasított gyermekek vagy asszonyok mél­tósá­gá­ért szólt, ünnepelték. Amikor a meg nem született gyermekek mél­tósá­gáért szólt, akkor sokak számára haladó szellemû politikusból egy pillanat alatt át­­ved­­lett bigott, konzervatív vallási vezetõvé. Pedig in­nen kívülrõl, azaz pro­­­tes­­­táns­ként te­kintve én úgy láttam, hogy a kettõ ugyan­az, mindig ugyan­azt mondta, az Is­tentõl kapott élet méltóságát hir­dette. Nem õ tehetett arról, hogy a poli­ti­kusoknak megvan a saját elõ­re kész kategóriáik ar­ra, hogy mi fontos, mi nem. Az ilyen típusú vádakra nem kell odafigyel­ni. Sõt, kifejezetten boldognak kellene lennünk, ha azzal vádolnak bennün­ket, mint Pétert azon a bizonyos éjszakán, mikor nekiszegezték: te is a názáretivel voltál!

Ez persze nem azt jelenti, hogy nem is lehet semmilyen vád ellenünk, s ezért nem lehetünk az asszony szerepében. Õt legalább azzal vádolják, ami az iga­­zi bûne. Van olyan vád, ami igaz lenne ránk, amivel ha vádol­ná­nak, össze kellene és össze is kell miatta törnünk Csak saj­nos ez a vád vagy nem hangzik el, vagy nem vesszük észre. Gyak­ran érzem ma­gam keresz­tyén­­ként úgy, mint az a rablógyilkos, akirõl azt hí­resz­telik, hogy szom­széd­ja fájáról elcsent egy almát. Valószínû, hogy a vád ha­mis, esetleg tilta­koz­hat is ellene, csak kissé különösen hangozna, ha azt mon­da­ná: ártatlan va­gyok! Az almacsenésben talán, de a rablógyil­kosság­ban?....

Mi hát az a bûn, ami miatt leginkább szíven találhatna bennünket ez a mai történet? Kik vagyunk mi ebben a történetben? Talán súlyosnak tet­szik, de ak­kor tesszük a legjobbat, ha a történet egy jelen nem lévõ tag­já­nak sze­repét vállaljuk föl: a férfiét, akinek az ágyából ezt a házasság­törõ as­szonyt ki­húz­ták. Róla nem szól a történet, eltûnik a tömegben, már­pedig házas­sá­got törni egyedül ugye nem lehet. Mi történt vele? Tu­dom, hogy ve­szé­lyes olyan eseményekrõl találgatni, amelyeket a Szent­í­rás homályban hagy, még­­is van bennem egy kép, mi történt azzal a fér­fi­val, miután kirángatták mellõ­le azt az asszonyt az ágyból: magára kap­ta nadrágját, a többiek után futott, maga is követ vett a kezébe, és elve­gyült a tömegben.

Az asszony bûne az övé is. Az õ helye is ott lenne a porban, a meg­alá­zott­ság­ban. De a legnagyobb bûne mégsem az, ami az ágyban történt, ha­nem az, ami utána: hogy a másik bûnössel nem vállalta föl a közössé­get, hogy íté­lõ bírája lett annak, akinek társává kellett volna válnia. Az asszony hely­ze­te nyomorúságos, de éppen ezért megmenthetõ- és láthat­juk is, hogy az az asszony megmenekül. A férfi helyzete méltatlan, és ebbõl alig-alig van me­nek­vés. Egyetlen menekvése lehetne, ha oda­ku­po­rodna a megalá­zott asszony mellé. Errõl azonban nincs szó a Bibliá­ban.

Ez a mi igazi bûnünk: az ítélkezés a másik fölött. Az, hogy a másikra mu­to­­gatunk azért, hogy saját bûneinket takargassuk. Az, hogy a világ szennye­sé­vel takarjuk be saját piszkosságainkat. Az, hogy szeretjük a másikat kol­lek­tív módon elítélni, mert õk olyanok- miközben elfeledjük, mi mit tettünk azért, hogy valóban olyanná is váljon, amilyen. A mi bûnünk az, hogy azon sirán­kozunk, milyen torz egyházképet hordoz magában a társadalom nagy ré­sze, és nem tesszük föl a kérdést, mi mit tettünk azért, hogy ez a torz arckép egyáltalán meg­születhessen. Lehet, hogy miközben ki akarjuk venni valakinek a ke­zé­bõl a pálinkáspoharat, közben állott vízzel teli poharat nyo­munk a kezé­be igazi, frissítõvíz helyett? Lehet, hogy súlyos szavakkal prédi­­ká­lunk az abortusz ellen, de még soha nem engedjük meg magunk­nak, hogy megfürödjünk egy gyermek önfeledt kacagásában?

Mielõtt valaki megsértõdne: én ezt nem a kívülállók cinizmusával mon­dom, hanem úgy, mint aki maga is a vádlottak padján áll. Nem szeretem a kibi­ce­ket, de hát magam sem vagyok az: rólam is szó van.

Van-e menekülés az ítélkezõk számára, az ítélkezés bûnében rajtaka­pot­tak­nak? Úgy gondolom, hogy van. Noha a történet az asszonyra van kihe­gyez­ve, nem csak az õ számára jelenthet a vége reménységet, hanem azok szá­má­ra is, akik kiejtve kezükbõl a köveket, lassan és zavartan hazaolda­lognak. Mert kaptak egy esélyt arra, hogy magukba nézzenek, kapta egy esélyt, hogy legalább lélekben az asszony mellé kuporodjanak, hogy ma­guk­ba nézzenek, hogy ítélõbírák helyett bûnössé, s így megmenthetõvé vál­ja­nak. Isten adjon erõt nekünk ahhoz, hogy ezzel a lehetõséggel élni tud­junk, hogy ne ítélkezzünk, hanem mi magunk is bûnbocsánatért esedez­zünk. Ámen.­

Prédikáció 2007. vízkereszt utáni 2. vasárnap

A harmadik napon menyegzõ volt a galileai Kánában. Ott volt Jézus anyja Meghívták Jézust és tanítványait is a menyegzõre. Amikor elfogyott a bor, Jézus anyja így szólt hozzá: "Nincs boruk." Mire Jézus azt mondta: "Vajon énrám tartozik ez, vagy terád, asszony? Nem jött még el az én órám." Anyja így szólt a szolgákhoz: "Bármit mond nektek, tegyétek meg." Volt ott hat kõveder a zsidók tisztálkodási rendje szerint, amelyekbe egyenként két vagy három métréta fért. Jézus így szólt hozzájuk: "Töltsétek meg a vedreket vízzel." És megtöltötték színültig. Aztán így szólt hozzájuk: "Most merítsetek, és vigyetek a násznagynak." Õk vittek. Amikor a násznagy megízlelte a vizet, amely borrá lett, mivel nem tudta, honnan van, csak a szolgák tudták, akik a vizet merítették, odahívta a võlegényt, és így szólt hozzá: "Minden ember a jó bort adja fel elõször, és amikor megittasodtak, akkor a silányabbat: te pedig ekkorra tartogattad a jó bort." Ezt tette Jézus elsõ jelként a galileai Kánában, így jelentette ki dicsõségét, és tanítványai hittek benne. Jn 2,1-11

Gimnáziumi magyartanárként egyik kollégám mesélte, hogy hajdanvolt mestere állította, az a jó magyartanár, akirõl nem derül ki, ki a kedvenc írója, egyformán tud beszélni neki kedves és kevésbé kedves írókról. Én akkor és ma sem értettem egyet vele: hiszem, hogy akkor vagyok hiteles irodalomszeretõ tanár a diákok szemében, ha vállalom egyéni ízlésemet- ami persze nem jelenti azt, hogy az általam nem szeretett írókat, költõket kifelejthetem a tananyagból.

Ezen élményen felbuzdulva hadd valljam be: mai bibliai történetünk az egyik legkedvesebb a számomra. Meggyõzõdésem, hogy annyi szépet és annyi mélyet mond nekünk Krisztusról és az evangéliumról, mint kevés más igeszakasz.

Mielõtt valaki félreértene: nem azért szeretem annyira, mintha az ige csakis a bor élvezetérõl szólna. Biztos, hogy nagyon sokan vannak, akik ebben a igeszakaszban csak saját élvezeteik igazolását látják. Nem értek velük egyet. Igaz, azok is sokan vannak, akik féltik Krisztus követõit az életöröm ilyen megnyilvánulásaitól, akik végzetes hibának tartják Jézusnak eme csodáját, és legszívesebben visszaváltoztatnák a Jézustól kapott bort vízzé. De ha már ez nem lehetséges, hát magyarázzuk ki a dolgot! Bizonyítsuk be, hogy mindez csak szimbolikus, hogy egészen más értelme van: hogy a lagzi nem lagzi és a bor nem bor! Mindkét végpont veszélyes.

Szögezzük le: a történet egyértelmûen lagziról és borról beszél. Az emberek, akik között Jézus járt, valódi hús-vér emberek voltak, akik valóban ünnepeltek, hét napig, mint az akkoriban szokásban volt, és valódi bort ittak. Jézus nem véletlenül keveredett közéjük, olyan emberek közé, akik az egyik legszebb földi örömöt, férfi és nõnek egybeolvadását ünnepelték a lakodalmon borral, tánccal, víg énekléssel- együtt ünnepelt velük. A történet földhözragadtságát kár lenne eltagadni, kár lenne túlmisztifikálni és ezáltal sterillé tenni. A történet valódi emberek valódi mulatságáról szól, amiben Jézus maga is tevõlegesen részt vett.

De mégsem csak egy lagziról van szó. Hogy ezt megértsük, érdemes újragondolni a mértékegységeket. Hat kõveder, egyenként két vagy métréta vízzel. Ha tudjuk, hogy egy métréta negyven liter, ki lehet számolni, hogy ez összesen mintegy hatszáz liter vizet, illetve bort jelent. Mindez egy kisvárosi lakodalom utolsó napjaiban, amikor- a násznagy elmondása szerint- már úgyis mindenki kapatos kissé. Elképesztõ mennyiség! Jézus nem éppen csak annyit ad, amire éppen akkor szükség van, nem pillanatnyi hiányt pótol, hanem messze többet ad a vártnál. Ez a hihetetlen mennyiség jelez valamit: a cél nem csak egy szégyenbe került család megsegítése, hanem sokkal több. Jézus tettével jelezni akar valamit.

Ráadásul ez Jézus elsõ aktív cselekedete János evangéliumában. És mi az utolsó? Az, amikor az utolsó vacsorán együtt ül tanítványaival. Utána már csak történnek vele az események. Két nagy lakoma fogja körül Jézus földi mûködését- ez is jelzésértékû a számunkra.

Végül János maga is jelzi, hogy mindez jelként történt meg, nem csak csodaként. Jézus nem látványos trükköt hajtott véghez, hanem jelzett valamit, amit a tanítványok János szerint megértettek.

De vajon mit? Minek a jele mindaz, ami történik? Jézus kortársai Isten dicsõségének eljövetelét hatalmas lakomaként írják le. Ismerjük a 23. zsoltárt: asztalt terítesz nekem ellenségeim szeme láttára, csordultig van poharam- így beszél a zsoltáros Isten megtartó szeretetérõl. A lakoma képe hitbeli tartalmat nyer: Isten jelenlétét szimbolizálja.

Jézus jelenlétével, Jézus tettével a kánai mennyegzõ is többet jelent önmagánál: Isten teljességének elõszobája lesz. Arra mutat, akitõl jöttünk, és akihez tartozunk akkor is, amikor errõl szeretnénk elfeledkezni. Isten jelenlétének jó ízével telik meg az étel és az ital Jézus jelenlétében.

Igazuk van hát a hedonizmustól féltõ szólamoknak: a kánai mennyegzõ nem pusztán egy profán, evilági ünnep. Isten eljövendõ, nagy lakomájának elõképe, amit Jézus jelenléte tesz azzá. De még sincs igazuk, mert attól a lakoma még valóságos, földi étkezés és italozás volt. Az esemény mennyei jellege nem teszi érvénytelenné az ünnep földi jellegét. Ha azt mondjuk, többet jelent, mint egy egyszerû mulatság, akkor egyben azt is mondjuk: az is benne van sértetlenül, háborítatlanul, mégis több annál: másféle fényt kap, másféle jelentõsége lesz, mint mindennek, ami a testet öltött Igével, Krisztussal találkozik.

Talán nem túl elszállt gondolat, ha azt mondom, a kánai mennyegzõ Jézus személyének titkára is rávilágít kissé. Hiszen van olyan vélemény, amely szerint az egész János evangéliuma nem más, mint a bevezetõ szavak illusztrálása- és a bevezetõ egyik leghangsúlyosabb gondolata így hangzik: az Ige testté lett-, vagyis az Isten emberré lett.

Jézust csodáljuk, mert benne Isten jelent meg- és Jézust csodáljuk, mert benne Isten emberként, hozzánk teljesen hasonlóként jelent meg. A kettõ együtt az igazi csoda. A kánai mennyegzõ is éppen azért csoda, mert nem szabad egyik oldalát a másikkel szemben kiemelni: egyszerre földi ünnep és egyszerre Isten mennyei lakomájának elõképe.

Sõt, mivel Isten ahhoz, hogy e világban megjelenjen, egy ember életét választotta, maga az emberi élet is több lett önmagánál: Istenre mutat. Arra mutatnak örömeink, fájdalmaink, és igen, arra mutat testi örömünk is, ha arra használjuk, amit Isten adni akar vele. Jézus nem megtiltja az ünneplést, hanem megszenteli azt, hogy több legyen egyszerû eszemiszomnál. A mennyegzõ férfi és nõ eggyé válásának ünnepe. A testiség pedig, mely önmagában párzó állattá is teheti az embert, Isten jelenlétében misztériummá válik, férfi és nõ összetartozásának, kölcsönös örömszerzésének és örömadásának csodája lesz. A bor, mely önmagában sokak számára talán csak a berúgás eszköze, Jézus jelenlétében Isten jóságát ízlelteti meg velünk. És a szerelem megmarad hús vér valóságak, és a bor is megmarad valóságnak. Életünk minden mozzanatára, minden örömére és fájdalmára igaz ez: ugyanaz marad, Jézus, a testté lett Ige jelenlétében mégis többet jelent önmagánál. Jézus óta embernek lenni is többet jelent önmagánál- általa lesz teljessé az örömünk, a vidámságunk, nevetésünk, farsangunk is. Isten nem sajnálja tõlünk, hanem éppen ellenkezõleg, megáldja ünneplésünket. Ámen.

2003. szentesti prédikáció

"Hallottam, hogy egy hatalmas hang megszólal a mennybõl: Most lett a mi Istenünké az üdvösség, az erõ és a királyság, a hatalom pedig az õ Krisz­tu­sáé, mert levettetett testvéreink vádlója, aki a mi Istenünk színe elõtt éjjel és nappal vádolta õket. Legyõzték õt a Bárány vérével és bizony­­ság­té­te­lük igéjével, és nem kímélték életüket mindhalálig." Jel.12.10-11.1

Ahhoz képest, hogy az elõbb csendes éjrõl énekeltünk, itt most hatalmas hangról ír a Jelenések szerzõje. Szó sincs csendességrõl, szó sincs andalító zenérõl: üdvrivalgásként írja le János mindazt, ami történik. Mi ez a váltás? Rossz az alapige, nem karácsonyra való...

De bizony ide való. Csak talán a hagyományaink, a megszokásaink, amelyek nehezen értetik meg velünk, hogy karácsony más, több, mint a béke és a szeretet családias hangulatú ünnepe.

Milyen a hang, amit János hall, azon kívül, hogy hangos? Nem sokat tudni róla, csak a szavakat írja le a szerzõ. Én mégis sejteni vélem: ama bizonyos orkánszerû hang embermilliók megkönnyebbült sóhajából áll össze, olyan hangokból, amit akkor adunk ki, amikor hatalmas félelemtõl, görcstõl szabadulunk meg. Emberek milliói könnyebbülnek meg, amikor meghallják az üzenetet: levettetett testvéreink vádlója.

Igaz, mi keresztyének sokszor tûnünk úgy, mint e világ vádlói: fele­melt ujjal figyelmeztetjük a világot, ha erkölcstelen útra téved, ha rossz irány­ba mozdul. Sokan emiatt utálják a keresztyéneket, és sokan ezt várják tõlük, sõt olyan is akad, akire mindkettõ igaz: várja, hogy az egyház szóljon, ítéletet hirdessen, s ha ezt megkapja, megsértõdik. És az egyház is gyakran hiszi azt, hogy ez az elsõdleges feladata: ítéletet hirdetni, vádolni az emberiséget. És észre sem vesszük, hogy a Bibliában a vádló a Sátán másik neve: õ az, aki vádlóként, ügyészként lép föl.

A vádló, az ítélkezõ az, aki mindenrõl és mindenrõl meg tudja mondani, hova tartozik, megvannak a skatulyái, ahova belenyomja az embert, ítélkezésének tárgyát, és onnan nem engedi ki sohasem. A vádló nem csak azt mondja rólad, bûnös vagy, hanem azt is, soha nem is lehetsz mást, nincs esélyed, megvan a saját sorsod, életed, s ezt kell viselned egy életen át. Táblára írva nyakadba akasztják történetedet, nincs mód kitörni az elõítéletekbõl, nincs mód kitörni a mások által felállított falak közül.

Rajtad a bélyeg: jobboldali vagy, vagy baloldali, szadeszos vagy fideszes, magyar vagy nem-magyar, katolikus, vagy protestáns, fiatal vagy öreg, tanár vagy diák, apa vagy fiú. A vádló újra s újra megalkotja a skatulyákat, a szakadékokat az emberek között, s elhiteti velünk, hogy csak ezek alapján lehet egymásra nézni, s ezek alapján rá lehet sütni a bélyeget a másikra: bûnös vagy, elveszett vagy, és az is maradsz. Hiszen ez így igazságos: legyenek választóvonalak, legyen végre innen s onnan két partja a folyónak, meghúzott határa az igazságnak.

Ha a vádlónak igazat adunk, mindannyian joggal mondhatjuk, elvesztünk, nincs esélyünk: biztos, hogy meg lehet találni azt a paragrafust, ami alapján mi csak vádlottak, megvetettek lehetünk.

De a mai ige, és a mai nap azt üzeni: ennek a vádlónak semmi helye az Isten világában, õ az, aki elveszett! Amióta Isten emberré lett, ama bizonyos betlehemi éjszaka óta a legfontosabb szakadék szûnt meg: az Isten és az ember közötti szakadék. Amíg a Sátán vádolja az embert- látod, milyen vagy? hogy tudsz így élni?- addig Isten maga is felveszi az emberlét minden örömét és fájdalmát; amíg a Sátán fölülrõl, az ügyész magasságából néz az emberre, addig Isten szemmagasságból, mert melléáll, társává lesz. A vádló a múlthoz kötöz, az emberré lett Isten felszabadít a jövõre.

És itt, emberi magasságban megszûnnek a kategóriák, megszûnnek a kényszerû elvárások, megszûnnek a különbségek. Az egyik evangélista, Máté szerint távoli bölcsek jöttek Jézushoz, kiváltságosok, akiknek még a királyi udvarba is bejárásuk lehetett- a másik, Lukács szerint egyszerû, mezei pásztorok. A néphit egybekapcsolta õket, jelezvén, hogy azok a kategóriák, amelyek eddig fontosak voltak, megszûnnek a betlehemi jászol mellett.

Hát ezért van üdvrivalgás a mennyben, ezért van felszabadult öröm. Mert megszabadultunk a vádlótól, akinek egy célja van: elhitetni, hogy semminek nincs semmi értelme.

De az igének van egy nagyon fontos másik mozzanata is: a hang azt mond­ja: Most lett a mi Istenünké az üdvösség, az erõ és a királyság. Miért, eddig nem volt az övé? Dehogyisnem. Csakhogy Krisztus megjelenésével, a vádló eltû­né­sé­vel lett nyilvánvalóvá, hogy Isten igazsága éppen ilyen igazság: Isten or­szá­gá­nak csak torz és fordított karikatúrája az, amely csak a határokat ismeri, de nem ismeri a mindent átfogó szeretetet. Az igazság, amelyik csak kegyetlen tud lenni, nem igazság. És Istennek ez a igazsága, mely nem a bûnt látja kina­gyít­va, hanem az embert a maga egészében, ez erõsebb a vádló egyszínû és cini­kus, kegyetlen igazságánál. És ha valaki ennek alapján akar megítélni minket, nincs más dolgunk, mint Betlehemre mutatni: az Isten ott megmutat­ta, hogy mi a valódi igazság: õ nem elítél minket, hanem mellénk áll. Ámen.

Beszéd az Eötvös-gimnáziumban 2003. karácsonyán

Emlékszem arra az éjszakára, amikor 4-5 évesen meg akartan lesni a Mikulást. Az mégsem járja, hogy amikor este elalszom, akkor nincs sehol, aztán éjjel csak úgy bejön a szobába, amikor alszom, s reggelre, mire felébredek, már megint eltûnik, csak a csomagját hagyja itt. No, egyszer úgy döntöttem, hogy túljárok az eszén-, meglestem. Sõt, láttam is. Sötét volt, csak az ablakon beszûrõdõ fény hátterén láttam feje sziluettjét, és én elcsodálkoztam: hogy lehet, hogy a Mikulás pont ugyanolyan lófarokba kötve hordja a haját, mint édesanyám? Most már értem.

Emlékszem nálam 10 évvel ifjabb húgom arcára is, aki egyszer véletlenül ránk nyitott, amikor a karácsonyfát díszítettük, s látta, hogy ott bizony nem angyalkák dolgoznak, hanem a bátyjai. Teljesen ledöbbent.

Azt hiszem, az ilyesfajta megdöbbenéseken, csalódásokon minden­kinek át kell esnie: azon, hogy nem a Mikulás hozza az ajándékot, hogy a ka­rá­csony­fát apu és anyu díszíti. A gyermekkor csodáját, amikor a rénszar­vas leheletének illatát érezzük a Mikulás-csomagon, mind elveszítjük egy­szer. A világ, ami tele volt csodával, rejtelemmel, átlátható, racionális lesz- és végtelenül szürke is egyben.

Ennek ellenére most felnõttként én is azt meséltem Kendének, a fiamnak, hogy a csomagot a Mikulás hozta, s hogy a kisautót, amit pechünkre megtalált a táskám aljában, elõször oda kell adni a Jézuskának, hogy az majd el tudja hozni neki. Hazudok neki? Bizonyos szempontból igen. De valójában nem; Kendének nem azért mesélünk a Mikulásról, angyalkákról, hogy becsapjuk, hanem hogy fejlõdjön ki az érzéke a csoda, a rejtelem iránt- hogy tanuljon meg rácsodálkozni arra, amit ajándékba kap.

Mert lehet, hogy én már cinikus felnõtt vagyok, de az igazság az, hogy nekem is rá kell csodálkoznom arra az ajándékra, amit én kapok karácsonyra. Nem egy nyakkendõre vagy a Kispál új CD-jére gondolok, hanem arra, hogy amikor úgy érzem, ellep a szürkeség, a kijavítatlan dolgozatok tömege, az elmaradt feladatok, amikor úgy érzem, gyenge vagyok, egyszerre csöndesen és váratlanul átölel az Isten- mellém lép, embertársammá lesz, jelenlétével bátorít. A magányomat, minden ember közös magányát az a betlehemi gyermek oldja fel. És én csak állok, ámulok, ahogy Kende fiam a szobájában termett karácsonyfát.

Jézus soha nem mondta, hogy maradjatok kisgyermekek. Ez in­­fan­ti­lizmus lenne. Tudta, hogy fel kell nõni, szembe kell nézni illú­zi­ó­inkkal is. De azt igenis mondta, hogy váljatok kisgyermekek­ké, az­az olyanokká, akik túl a valósággal való szembenézésen tud­nak reménykedni, tudnak rácsodálkozni az igazi csodára, Isten jelenlétére.

2006. november 19-én elhangzott prédikáció

"Jézus mondja: amikor pedig az Emberfia eljön az õ dicsõségében, és vele az angyalok mind, akkor odaül dicsõsége trónjára. Összegyûjtenek eléje minden népet, õ pedig elválasztja õket egymástól, ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktõl. A juhokat jobb keze felõl, a kecskéket pedig bal keze felõl állítja. Akkor így szól a király a jobb keze felõl állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot. Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám. Akkor így válaszolnak neki az igazak: Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna, vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk jövevénynek, hogy befogadtunk volna, vagy mezítelennek, hogy felruháztunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy elmentünk volna hozzád? A király így felel majd nekik: Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg. Akkor szól a bal keze felõl állókhoz is: Menjetek elõlem, átkozottak, az ördögnek és angyalainak elkészített örök tûzre. Mert éheztem, és nem adtatok ennem, szomjaztam, és nem adtatok innom, jövevény voltam, és nem fogadtatok be, mezítelen voltam, és nem ru-háztatok fel, beteg voltam, börtönben voltam, és nem látogattatok meg. Akkor ezek is így válaszolnak neki: Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, jövevénynek vagy mezítelennek, betegen vagy börtönben, amikor nem szolgáltunk neked? Akkor így felel nekik: Bizony, mondom néktek, amikor nem tettétek meg ezeket eggyel a legkisebbek közül, velem nem tettétek meg. És ezek elmennek az örök büntetésre, az igazak pedig az örök életre. Mt. 25.31-46

Ha sokat tûnõdünk ezen a példázaton, könnyen arra a következtetésre jutunk: bárcsak el sem mondta volna Jézus ezt a példázatot! Bárcsak mi is ott döbbennénk rá az igazságra! Miért mondom ezt? Két okból. Azok, akiket jobb keze felé állított, csodálkozva mondják: mikor tettük mi meg mindezt? Azaz mikor segítettünk rajtad, mikor látogattunk meg, mikor adtuk meg neked mindazt, amirõl beszélsz, egyáltalán, láttunk mi téged egyáltalán valaha? Örömüknek és ámélkodásuknak alapja éppen ez a rácsodálkozás: jééé, nem is gondoltam volna... Örömük azáltal teljes, hogy elfogadottságukat, azt, ahogy az Úr maga mellé ülteti õket, érthetetlen ajándékként fogadják- éppen azért, mert azt hitték, amit tettek, azt embertársuknak és nem az Úrnak tették. Jócselekedetük nem az üdvösségnek, hanem embertársuknak szólt.

Igen ám, de mi van velünk, akik ezt a tudatlanságot már nem éljük meg? Átéljük-e azt a buta arcú rácsodálkozást, amit ezek a derék emberek? Egyáltalán, miként tekintünk ezután szenvedõ embertársainkra. Nagy a veszély, hogy nem õt magát látjuk benne, hanem jövendõ sikerünk zálogát- ha már neki mint embertársunknak nem segítünk, neki mint jövendõ üdvösségünk letéteményesének csak-csak.

Természetes, hogy Jézus semmiképpen nem erre gondolt, de mi ismerjük annyira magunkat, hogy bevallhatjuk, sokunknak megfordul ez a fejében.

Mennyivel egyszerûbb lenne az élet, ha Jézus nem mondta volna el a példázatot, és minden azonos lenne önmagával: a beteget, nyomorultat azért keresnénk meg, mert neki erre van szüksége, és nem azért, mert jó cselekvésünkért valamiféle akár földi, akár mennyei jutalmat várunk el! Mennyivel jobb lenne ott rácsodálkozni, mint elõre tudni!

Így tûnõdünk mi, akik szeretnénk megszabadulni attól, hogy Istenben egy piaci árust lássunk. Csakhogy közben nem vesszük észre, hogy a lényegi kérdésre még mi sem adtunk igazából más választ, mint azok, akiket kritizáltunk- még mi is abból indulunk ki, hogy velünk mi van, minket mi motivál, mi mit kapunk és mit teszünk, nekünk mire jó az, ha jót teszünk másokkal. Akár beleéljük magunkat abba a gondolatba, hogy jó cselekvéseink valójában belépõjegyek a mennyországba, akár harcolunk ellene, valójában nem törtünk ki abból a keretbõl, hogy mi magunk, az üdvösségünk kerülünk a központba.

Különös, de hangsúlyozni kell, hogy a jótett, a beteg meglátogatása, az éhezõ megetetése, a ruhátlan felruházása elsõsorban róla szól- arról, akinek erre van szüksége. Az õ éhségéhez, magányához, didergéséhez, félelméhez képest ezek a fejtegetések másodlagosak. Az Ember tragédiájának eszkimó színében amikor Ádám felháborodik azon, hová, milyen állati szintre süllyedt az emberiség, az egyik eszkimó megkérdi Lucifert. miért haragszik, talán éhes? Mire Lucifer: dehogy, sõt épp azért mérges mert jól van lakva. Azok az elvont kérdések, amelyek Ádámot gyötrik, csak azért létezhetnek, mert az alapvetõ igényei ki vannak elégítve. Egy hajléktalannak, egy börtönben ülõnek a segítségre van szüksége és nem a fenti eszmefuttatásra.

A kérdés tehát így hangzik: hogyan tudom azt megadni a másiknak, amire szüksége van? Erre válasz Jézus szava: úgy, hogy engem magamat látsz meg benne. Mert egyébként elborít a világ rengeteg fájdalma, a szenvedések olyan hullámokban jelentkeznek, amivel nem tudsz mit kezdeni, és elõbb-utóbb megundorodsz a nyomor látványától. Mindig csodálom azokat, akik szociális munkásnak mennek- napról napra találkozni az emberek testi-lelki nyomorúságával, úgy harcolni a nyomor ellen, hogy tudjuk, neki mindig vannak tartalékai- ez felõrli a lelket. Fõleg akkor, amikor rájövünk, a szenvedés nem feltétlenül tisztítja meg a lelket: ha hosszú ideig élünk elhagyatottak között, minden illúziónk megszûnhet.

Fontos a biztatás: ne csak õt, a szerencsétlent, a sorsával bánni nem tudót lásd- lásd meg benne az Igazi Szenvedõt, a Krisztust! Abban is, aki már hálásnak lenni is gyenge, abban is, aki börtönben van, és teljesen mindegy, hogy politikaiként vagy köztörvényesként ül! Lásd meg benne azt, aki értünk szen-vedett- és nagyobb erõd lesz hozzá fordulni, nagyobb erõd lesz megtenni érte mindazt, amire szüksége van.

(Mellesleg Jézus ezen mondata óta nem lehet azt mondani: én soha nem láttam Istent. Amit vele tettél, velem tetted; amit vele nem tettél, velem nem tetted. Akkor mondd, hogy még nem láttad Istent, ha még nem láttál segítségre szoruló embert.)

De mi van velünk? Megoldja ez a kezdeti problémát? Errõl egy nagyon kedves történetet olvastam egyszer: egy rabbihoz ment valaki, kérdve: mondd meg, mit tegyek? Ha nem segítek embertáramon, rossz lesz a lelkiismeretem és gonosz leszek. Ha segítek, nagy a veszélye annak, hogy tettem miatt nagyképû leszek, és ezt nem akarom. A rabbi így válaszolt: ha nem teszed meg a jót, az rossz neked és rossz a másiknak. Ha megteszed, attól neked még nem lesz jobb, de legalább a másiknak igen. Úgyhogy azt javaslom, tedd meg, hogy legalább neki legyen jó!

Valahogy így kellene a jót cselekedni: nem a magunk üdvösségére, hanem másokért. Vegyük észre, a mi üdvünk ott az ítéletben is ajándék lesz, nem fizetség! A történet nem adásvételi szerzõdésrõl szól Isten és énközöttem, hanem azokról, akiknek segítségre van szüksége. Az üdvösség nem szûnik meg ajándéknak lenni- akkor és ott majd rácsodálkozhatunk. Ámen.

Türelemmel közeledni

Az ökumenikus imahét 2008. január 24-i, csütörtöki alkalmán a Szt. György templomban elhangzott prédikáció)

Lekciók: 1.Thessz.5,13-18; Lk. 18, 9-15.

Alapige:

Ezután útnak indult Izráel fiainak egész közössége a Szín-pusztából, és ment táborhelyről táborhelyre az ÚR parancsa szerint. Tábort ütöttek Refídímben, de nem volt ivóvize a népnek. 2A nép ismét perbe szállt Mózessel, és azt mondta: Adj nekünk vizet, hogy ihassunk! Mózes pedig így felelt nekik: Miért szálltok perbe velem? Miért kísértitek az URat? 3De a nép szomjazott a vízre, ezért tovább zúgolódott a nép Mózes ellen, és ezt mondta: Azért hoztál föl bennünket Egyiptomból, hogy most szomjúsággal ölj meg minket gyermekeinkkel és jószágunkkal együtt?! 4Ekkor segítségért kiáltott Mózes az ÚRhoz. Ezt mondta: Mit csináljak ezzel a néppel? Kis híja, hogy meg nem köveznek! (2 Móz 17.1-4.)

Megmondom őszintén: elegem van. Elegem van abból, hogy szét vagyunk törve, abból, hogy magyarázkodni kell. Elegem van abból, hogy azokkal, akikkel talán a legnagyobb baráti és hitbeli kapcsolatban vagyok, kínosan érezzük magunkat, ha egymás úrvacsoráján vagy áldozásán vagyunk jelen. Fájdalmas élmény látni, hogyan merevednek meg mosolygó, baráti arcok, amikor egyszer csak hitünk egy-egy központi kérdését említjük, hogyan szakadnak fel teológiai és lelki sebek. Fáj, hogy van ökumenikus kérdés, hogy az ökumené még mindig kérdés. Fáj, hogy családi tűzhelyeket rombol szét a kérdés, hogy a fiatalok melyik templomban esküdjenek- mit fog szólni a nagymama az egyik oldalon, vagy a nagypapa a másikon... Fájdalmas látni, hogy egy anyukának a családi helyzet miatt lelki gyötrelmet okoz, kislányát konfirmációra vagy bérmálásra küldje. Egyek vagyunk, mégis kínosan érezzük magunkat egymás szent helyein és alkalmain. Próbáljuk a másikat utánozni, mikor kell felállni és leülni, mit tegyünk, akkor, amikor a másik templomában vagyunk, és kínos észrevenni, hogy amikor mi a liturgia valamelyik helyén beszélni szoktunk, körülöttünk meg mindenki hallgat, mert itt más a szokás... Elegem van!

Fáj megosztottságunk, és nem csak nekem. És nem segít semmit, ha most a XVI. század figuráira mutogatunk vádlóan, a türelmetlen Lutherre, a szikár Kálvinra, vagy a lelkiségnél a vadászatot és az épületeket jobban kedvelő reneszánsz pápákra. Nincs egy magyarázat a szakadozottságra, nincs vétlen fél. Csakhogy sem a vád, sem az önmarcangolás nem vezet sehova.

Úgy érezzük magunkat, mint a választott nép a sivatagban: ok, hogy közeledünk a vágyott hazához, de mikor érünk már oda? Vágyunk a megérkezésre- de mikor jön már el végre? Meddig kell szomjaznunk, meddig kell még vándorolnunk?

A cél nagyon messzinek látszik- de létezik. Őszintén szólva előttem nem az a cél lebeg, hogy egy szervezeti egységbe vagy egységes liturgiában találkozzunk. Az előzőt feleslegesnek, az utóbbit kifejezetten elszegényedésnek érezném. De jó lenne, ha az, aki egyik vagy másik egyházban otthon van, akkor az úgy élné meg, mint aki szereti és építi saját házát, de nem szólja le a szomszédét, annak a házában is tud gyönyörködni. Vágyom rá, hogy saját hovatartozásom büszkesége ne legyen átszőve fensőbbségem tudatával. Vágyom egy korra, amikor az, aki helyét keresi közöttünk, nem félelem és manipuláció alapján dönt, hanem belső indíttatásból. És akkor nem baj az se, ha a katolikus liturgia gazdagsága, ha a reformátusság puritánsága, vagy ha az evangélikusság rugalmassága vonzza.

És nagyon vágyom a napra, amikor nem kell magyarázkodnunk egymás úrvacsorai jelenlétekor, amikor természetes, hogy nem csak a szószékről hangzó, hanem a kenyérben és borban ízlelhető igében is egyek lehetünk. Bárcsak már így lenne!

Vágyaim nagyon előreszaladtak, és én türelmetlen vagyok. Türelmetlen, mint a zsidók a Kánaán felé vezető úton. Türelmetlen, mint a farizeus, aki tényleg mindent megtett, és nem tud mit kezdeni a vallásilag gyenge vámszedő jelenlétével. Idegesít, ha mások akadékoskodnak ahelyett, hogy velem együtt jönnének. Szeretném végre a múltat végleg eltörölni.

De sajnos nem lehet. És ez az a pont, ami józanságra kell, hogy indítson bennünket. Gyógyulásra van szükségünk, hiszen nagyon nagy, talán évszázados sérüléseket hordunk magunkban. De a gyógyuláshoz idő kell- az évszázados sebek gyógyulásához még több idő. Nem véletlenül inti Pál türelemre a hitben erősebbeket a gyengékkel szemben. A sérülések gyorsan születnek, és lassan gyógyulnak. És hiába mondanám, hogy „kit érdekelnek őseink sérelmei”, ha egyszer ezek jelen vannak gesztusainkban, reflexeink-ben.

Mindenkinek vannak ilyen történetei. Történet az evangélikus leányról, akit saját lelkésze prédikált ki és szégyenített meg a szószékről, mert katolikus fiú udvarolt neki. Vagy saját katolikus nagymamám-ról, akivel '30-as években első leánya keresztelése előtt a katolikus pap közölte: lányuk vadházasságban született, tehát fattyú, mert házasságukat annak idején evangélikus templomban áldatták meg. Hiába tudjuk, hogy ezek már a régmúlt emlékei, ha egyszer emlékeinkben, zsigereinkben jelen vannak, számolni kell a bennünk lévő nehézkedési erővel, ami visszatart minket.

És számolnunk kell azzal is, hogy hivatalos egyházaink még lassabbak, mint az emberi szívek, és hogy ők nem lehetnek tekintettel arra, hogy nekem itt Sopronban a legkedvesebb barátaim jó része katolikus. Együtt kell élnünk a bennünket körülvevő és a bennünk élő világgal.

Mit lehet ilyenkor tenni? A legfontosabb, hogy maradjanak ébren az álmaink. Ne higgyük el, hogy a töredezettség örökkévaló. A zsidóknak minden bizonytalan volt a pusztában, de egy dolog nem: az, hogy van az Ígéret földje. Hogy van az a hely, amit Isten megígért. Merjünk hát vele álmodni! Legelső tehát a reménység.

Fontos a tudat is, hogy ami a zsidóknak megígértetett, azt el is érték- igaz, csak évtizedek vándorlása után. Nem azért, mert ők nagyon jók voltak, hanem mert az Isten ígérte meg nekik. Nem mi mondtuk, hogy egyek leszünk- Pásztorunk maga hagyta ránk ezt az ígéretet búcsúimájában. Nem tudom, mikor lesz, de mert ő ígérte, biztosak lehetünk benne, hogy meg fog történni. Addig persze teologizálunk, sérelmeket emlegetünk-, egyszer majd csak megunjuk. És akkor végre egymásra találunk.

És ami a legnehezebb: éppen, mert biztosak lehetünk benne, türelmet kell tanulnunk. Türelmet egymás iránt és önmagunk iránt; türelmet az egyházi szervezetek és az egyszerű hívek iránt. Ez a türelem, amire lekciónkban Pál is int minket, nem a helyzetbe való beletörődést jelent, hanem épp ellenkezőleg, bizonyosságot arról, hogy egyszer megérkezünk, és akkor egy lesz minden mindenekben.

Ámen.

Hegedűs Attila

Presbiteri istentisztelet 2005. december 23-án

Egy írástudó odament, és így szólt hozzá: "Mester, követlek, akárhová mégy." Jézus így válaszolt: "A rókáknak van barlangjuk és az égi madaraknak van fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania." Mt. 8.19-201

Kedves Testvéreim!

Bezzeg ha mi lettünk volna ott, nem így történt volna. Született volna csak a mi városunkban, biztos, hogy nem kellett volna istállóban, széna-szalma között születnie...

Sok karácsonyi ének, népdal és gyermekdal szól errõl: a megszületõ Jézus fe­let­ti sajnálatról, annak ecsetelésérõl, hogy neki akkor ott milyen sokat kel­­lett szenvednie születése pillanatától kezdve, és hogy milyen szív­te­le­nek voltak akkor, ott azok, akik közé született. Gonosz, önzõ emberek, akik nem engedtek be egy gyermekét váró családot a házukba, közöm­bös­­ségükben elnézték, hogy állatok közé szoruljanak akkor, amikor a leg­na­­gyobb történik, egy gyermek születik a világra. Bezzeg ha mi lettünk vol­na ott... mi persze nem vagyunk olyanok, és igazán pech, hogy nem ak­kor és ott éltünk, s így mi nem tudjuk megadni a közénk születõ Isten­fi­á­nak azt a tiszteletet, ami kijárna neki… Hát mit csináljunk, ez van- bõ két­ezer évvel elkéstünk...

Amíg egy gyerekdal errõl szól, addig mosolyogni is lehet rajta. De amint fel­nõtt­ként is ez él bennünk, tudnunk kell, hogy veszélyes vizeken eve­zünk. Egyrészt nem igaz, hogy mi jobbak lettünk volna- a gerinctelenség, az emberi gyarlóság nem korfüggõ, bennünk van, legföljebb vannak al­kal­­mak, amelyek egyértelmûvé teszik jelenlétüket. Például amikor meg kel­­le­ne osztani szállásunkat egy messzirõl jött fiatal párral, miközben szem­­mel látható, hogy az asszony - ha az egyáltalán- mindenórás. Attól, hogy nekünk nem kell ezzel a dilemmával szembenézni, még nem va­gyunk jobbak azoknál, akik­nek szembe kellett nézni vele, és rosszul döntöttek.

Másrészt az erkölcsi felháborodás az emberi szívtelenségen könnyen ér­zel­mességgé silányíthatja Jézus szavait: "A rókáknak van barlangjuk és az égi madaraknak van fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét le­hajtania." Jézus azonban nem azért mondja ezt önmagáról, hogy meg­szán­juk õt. Õ nem várja együttérzésünket. Egy tény szögez le: amikor va­la­ki elsõ lelkesültségében követni akarja õt, Jézus lehûti: tudd, mire akarsz vállalkozni. Akit követni akarsz, az nem e világra való: ott­hon­ta­lan, kívül van a körön, nem találja helyét az emberi társdalomban. Ez nem pa­nasz­szó, hanem ténymegállapítás.

Nem csak arról van szó, hogy ahogy születésében Jézus otthontalan volt a szó gyakorlati értelmében, úgy azzá lett akkor is, amikor tanított és járta Palesztina útjait. Nem az a kérdés, hogy Jézus hol egy búzamezõn, hol barátjának, Lázárnak házában, hol meg egy tekintélyes farizeus házában hajtotta álomra este a fejét, és maga sem mindig tudta reggel, hogy este hol fog aludni. Ez még mindig csak az a kérdés, amire annyit tudunk mondani: szegény… Jézus otthontalansága nem helyrajzi kérdés, hanem személyébõl fakad.

János apostol szerint az Ige saját világába jött, és az övéi nem fogadták be õt. Övé a világ, amelyben otthontalan; elviselhetetlenül fölötte van ennek a vi­lág­nak a keretein, nem vagyunk képesek befogadni, otthonossá tenni szá­má­ra a világot- ahhoz túlságosan keletre kerültünk az Édentõl, messzire Isten Országától.

Éppen ezért veszélyes, ha Jézus szavait, mely szerint az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania, úgy folytatjuk, hogy buzdítjuk önmagunkat és a másikat: nosza, nyisd meg szívedet, legyen a te lelked Jézus otthona! Jézus nem szállásadó gazdát keres bennünk. Szívünk sem a miénk, Isten­tõl kaptuk, hogyan ajánlhatnánk föl hát annak, akitõl ajándékba kaptuk? Jé­zus kivetettségének szemlélése, a betlehemi jászolnak kiszolgáltatott cse­csemõ látása nem azt kell, hogy jelentse, hogy azt mondjuk, majd mi, mi adunk neki meleget, emberséget, szeretetet.

De ha mindenképp úgy érezzük, valamerre mozdulni kellene, akkor az utunk nem az, hogy jószívûségbõl megnyitjuk szívünket. Ismétlem, Jézus nem szállásadó házigazdát hív, hanem követõket. Amit tehetünk, az a követés- az otthontalanságba akár. Felvállalni, hogy nem­hogy neki nem adunk otthont, de vele együtt mi is otthontalanná válunk. Felvállalni, hogy nem mozgunk otthonosan az elit világában, hogy nem a vezetõ ré­teg, hanem a táradalom szemetje az útitársunk, ahogy Jézusnak egy ne­me­si származású barátjáról sem tudunk, megvetettrõl- volt vámszedõrõl, volt utcalányról - annál inkább. A betlehemi gyermek didergését látva ne­künk is dideregnünk kellene, hogy társává lehessünk, ahogyan Õ tár­sunkká lett az emberi létben.

De karácsonykor ez is lényegtelen mellékszál. A lényeg a csodálat, a hála azért, mert ezt tette értünk Isten. A világ ridegségének kiszolgáltatott Istenfiára tekintve egy dolgot te­hetünk: megdöbbenünk, hogy mekkora szeretet mûködik itt, ami erre kész­­teti az Istent, hogy ezt vállalja értünk; mekkora szeretet kell ahhoz, hogy otthontalanná legyen az, akié az egész mindenség. Karácsonykor mást nem tehetünk, mint hogy ennek a csodálatába feledkezünk bele: hogy Isten vállalja a kitaszítottságot abban a világban, amelyet Õ maga teremtett. Hála legyen néki ezért. Ámen.

Rendhagyó áhitat a Corvinus Rádióban

Bevezetõ zene: Beatrice: Nem kell...

Igazad van, van, mikor nemet kell mondani. Vannak, akik szerint az önálló személyiséghez vezetõ út elsõ lépcsõje ennek a szónak a kimondása: nem. Azaz tudjak válogatni, ne fogadjak be mindent kritikátlanul, merjem bevállalni hogy én nem vagyok azonos másokkal. Amíg naivan bólogatok mindenre, amíg mindent csak parancsra teszek, addig nem lehetek teljesen felnõtt. Egyik legelsõ feladatunk az éleben bizonyos dolgokra nemet mondani. És különben is, a világban bõven van mire nemet mondani: hazug vagy álszent mosolyokra, a mindent megmagyarázni képes sunyiságra, arra, amikor el akarják veled hitetni, a fekete csak a fehér egy sajátos árnyalata, és így bemagyarázzák neked, nincs szükség se bocsánatkérésre, se megbocsátásra ezen a világon.

Ha ezzel találkozol, nem csoda, ha azt mondod: nem kell. Igazad van. De egy másik szóba hadd kössek bele: abba, hogy semmi nem kell. Ez a semmi jobban megrémiszt, mint a nem kell. Mert ha semmi nem kell, akkor mi marad meg számodra- mire tudsz igent mondani- tudsz-e egyáltalán valamire? S ha nem, merre tovább, van-e tovább egyáltalán.

Hadd idézzem most Thomas Mannt! "Nem-akarásból, úgy látszik, élni nem lehet; valamit nem akarni megtenni tartósan nem jelenthet élettartalmat: valamit nem akarni, és egyáltalán semmit sem akarni, tehát a parancsoltat mégis megtenni talán túl közel van egymáshoz." Bizony, minél jobban ragaszkodsz ahhoz, hogy nem kell, annál jobban behálóz a rendszer, ami ellen küzdesz- magad is annak a részévé válsz, ami ellen lázadsz. A gonosz ellen nem a nemet mondás a legjobb fegyver, hanem az igent mon­dás valami egészen másra.

Ahogy Isten nemet mondott az ön- és világpusztító erõkre, de igent mondott az emberre. Ahogy Jézus ostort fogott a cinikus kufárok ellen, de igent mondott a kánai ünneplõ násznépre, vagy az õt késõ éjjel fölkeresõ Nikodémusra. S ahogy az Isten nemet mondott a halálra, de harsogó igent az emberi életre- olyannyira, hogy maga is emberré lett, hogy maga is felvállalta az emberlétet annak örömeivel és fájdalmaival együtt.

Az önálló emberré válás elsõ lépcsõfoka valóban a nem kimondása. Az elsõ, de nem az egyetlen és utolsó. Akkor vagyunk igazából emberek, Isten arcképének hordozói, ha megtanulunk valamire igent is mondani- igent az életre, igent mindarra, amit Isten szeretetébõl adni akar nekünk.

Igehirdetés 2007. január 28-án, az ökumenikus imahét záró alkalmán a Szt György templom ifjúsági miséjén

"Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk? Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent? Ki vádolná Isten választottait? Isten, aki megigazít. Ki ítélne kárhozatra? A meghalt, sõt feltámadt Jézus Krisztus, aki az Isten jobbján van, és esedezik is értünk? Ki választana el minket a Krisztus szeretetétõl? Nyomorúság, vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhezés, vagy mezítelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver? Hiszen meg van írva: "Teérted gyilkolnak minket nap mint nap, annyira becsülnek, mint vágójuhokat." De mindezekkel szemben diadalmaskodunk az által, aki szeret minket. Mert meg vagyok gyõzõdve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendõk, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétõl, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban." Róm 8.31-39.

Mirõl is szól a dolog? Gyakran fölteszem a kérdést, vagy szeretném föltenni, amikor azt látom, nem tudok zöld ágra vergõdni egyegy probléma megoldásában. Nekifeszülünk, görcsölünk, és nem megy: nem tudunk megnyílni egymás felé, nem tudjuk meglátni a másikban a testvért, nem tudunk semmit véghezvinni. Ilyenkor jó lenne fölmenni egy hegy tetejére és ránézi az egészre: MIRÕL IS VAN SZÓ? És gyakran kiderül, hogy a lényeget tekintve olyan elenyészõ, lényegtelen kérdés miatt vívódunk, ami eltûnik, ha az igazi cél felõl közelítünk a dolgokhoz.

Egy példa erre a karácsonyi vásárlás: rengeteg ember idegeit felõrli, lelkét és pénztárcáját megnyomorítja a karácsony elõtti hajsza. Holott igazából annyi lenne a feladat, hogy feltesszük a kérdést: mirõl is van szó egyáltalán? S ha rájövünk, hogy alapvetõen arról, hogy mi magunk, Isten által megajándékozottak örömet akarunk a másik embernek, akkor önkénytelenül adódik a kérdés: hogyan kerül akkor a képbe a sértõdés, a félelem, a gyomorgörcs?

Pál a Római levélben szépen szisztematikusan végiggondolja, mirõl is van szó tulajdonképpen, mirõl szól az evangélium. Arról, hogy mindegy, zsidó vagy, vagy görög, azaz vallási szempontból bennfentes vagy, vagy messzirõl jöttél: egyaránt messze vagy az igazságtól, de egyaránt közel lép hozzád Krisztus szeretete. Arról, hogy Jézus mindent megtett az üdvösségünkért. Arról, hogy benne megszûnik a különbség és feloldódnak a határok.

Mindannyian tudjuk, hogy ez az alap. Aztán jönnek a felépítmények, dogmatikák, liturgikus és etikai rendszerek, amelyek megkülönböztetnek bennünket egymástól- és egyszerre ott tartunk, hogy félni kezdünk: meddig vagyok jó evangélikus, református vagy katolikus, mekkora területet engedhetek át a másiknak, mikor kell és szabad felállni, letérdelni vagy leülni egy misén, egy istentiszteleten, és jaj nekem, mi lesz, ha véletlenül áthágom a határaimat, vagy éppen nem merem õket áthágni?

Tizenegykét éves lehettem, amikor osztálytársaimmal kirándultunk egyet Veszprém környékén, és egy dombon egy Kálváriára találtunk: a domb oldalán kis fülkékben szobrok Jézus keresztútjának állomásaival, a dombtetõn feszület. Egyik mélyen vallásos katolikus osztálytársam elmagyarázta, hogy most le kell térdelni, és el kell mondani az Üdvözlégyet. Meg is tett ott, az osztálytúrán. Én jó kis evangélikus papgyerekként próbáltam valamit dadogni, hogy izé, mi ezt nem szoktuk, de egyben nagyon féltem is: mi van, ha tényleg neki van igaza, és én követek el hatalmas bûnt, amikor nem tartok vele? Emlékszem, napokig kísértett a lelkiismeret-furdalás.

Utólag értettem meg, mirõl volt szó. Osztálytársam kapott egy hagyományt, abban élt és azt élte meg- én kaptam egy másikat, és azt éltem meg. Mindkettõ- az õ szokásai, illetve az én szabadságom a szokásoktól- egyaránt Krisztus ajándéka volt. Akkor honnét volt bennem a görcs és benne a dac, hogy "muszáj"? Akik bennünket hitünkre, Krisztusra tanítottak, talán elfeledték minden pontnál közölni, hogy mindez azért van, mert Krisztusban elfogadtattunk, mert örömük van Krisztusban? AMINT A LÉNYEG ELFELEJTÕDÖTT, A LÉNYEGTELEN MEGSZÜLTE BENNÜNK A FÉLELMET.

Ezért kérdi Pál: ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Ha egyszer hisszük, hogy Isten Krisztusban mellettünk áll, kitõl kellene még félnünk? Élettõl, haláltól, magasságoktól vagy mélységektõl, angyaloktól vagy fejedelmektõl, szokásoktól vagy liturgiáktól? Van, ami elszakíthat bennünket tõle? Ha nincs akkor meg mire föl a gyomorgörcs, a félelem, a megalkuvásból befogott száj, amikor az igazságot kellene kiáltani, a félrefordított tekintet, amikor az emberi szenvedést kellene meglátni? Kitõl félsz?

Tényleg, kitõl félünk? Átölelnénk egymást- mi tartja vissza kezeinket? Ötszáz éves ellentét erõsebb, mint a kétezer éves evangélium? Ki akarjuk nyitni fülünket, hogy meghalljuk a másik másfajta hangját- miféle félelem tapasztja be? Ki akarjuk nyitni szánkat, hogy az igenre igent, a nemre nemet mondjunk- miféle érdekeinket kell félteni, hogy belénk szakad a szó?

Kitõl félsz? Kitõl félünk mi mindannyian, hogy nem leszünk azzá, akik valóban lehetnénk?

Pál egyszerûen a lényegre irányítja tekintetünket, és ezzel megkérdõjelezi a köztünk terjengõ félelem létjogosultságát. Amikor értelmetlennek tûnõ emberi vagy akár egyházi korlátról hallok, mindig fölteszem magamban a döntõ kérdést: és ha én ennek nem felelek meg, akkor mi lesz? Isten majd jól megbüntet, leveszi rólam a kezét? S ha nem, akkor miért kellene félnem ettõl az ostoba korláttól?

Persze tudom, hogy nagyon sok mindent nem azért nem teszek meg, mert félek, hanem mert szeretem és tisztelem a másikat annyira, hogy nem háborítom föl. De ez egészen más kérdés, mint a félelem. Félni nincs mitõl, Krisztus óta nem vagyunk zsarolhatóak. Ha mégis, akkor annak egy oka van: elfelejtkeztünk a lényegrõl, arról, hogy semmi nem választhat el minket az Isten szeretetétõl, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban. Ámen.