Gyengénlátóknak

Soproni Evangélikus Egyházközség

9400 Sopron, Színház utca 27. • • 06-99/523-002

2012. Húsvét, rádiós istentisztelet, kapcsolódó hanganyaggal

Az asszonyok a hét első napján pedig kora hajnalban elmentek a sírhoz, és magukkal vitték az elkészített illatszereket. A követ a sírbolt elől elhengerítve találták, és amikor bementek, nem találták az Úr Jézus testét. Amikor emiatt tanácstalanul álltak, két férfi lépett melléjük fénylő ruhában. Majd amikor megrémülve a földre szegezték tekintetüket, azok így szóltak hozzájuk: "Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadt. Emlékezzetek vissza, hogyan beszélt nektek, amikor még Galileában volt: az Emberfiának bűnös emberek kezébe kell adatnia, és megfeszíttetnie, és a harmadik napon feltámadnia." Ekkor visszaemlékeztek az ő szavaira, és visszatérve a sírtól, hírül adták mindezt a tizenegynek és a többieknek. A magdalai Mária, Johanna, valamint a Jakab anyja, Mária és más, velük lévő asszonyok elmondták mindezt az apostoloknak, de ők üres fecsegésnek tartották ezt a beszédet, és nem hittek nekik. Péter azonban felkelt, elfutott a sírhoz, és amikor behajolt, csak a lepedőket látta ott. Erre elment, és csodálkozott magában a történteken. (Lk. 243, 1-12)

Hát ti meg mit kerestek itt?- akár így is lehetne fordítani az angyalok kérdését. Olyasmi hangulata van, mint amikor gimnazista koromban a tanári szoba előtti folyosórészre lépve rám kérdeztek: mit akarsz? Éreztem, hogy semmi keresnivalóm nincs itt. Legalábbis ha már van, akkor baj van.
Mintha az angyalok kérdésében is ez a szemrehányás lenne benne: mit keresitek a holtak között az élőt? Mi keresnivalótok van egy temetőben? Semmi közötök ehhez a helyhez! Holott az asszonyoknak igenis volt ott keresnivalójuk, sőt, az a dolgok rendje, hogy nekik akkor ott kell lenniük: a sebtében eltemetett elhunytnak akarják megadni a végtisztességet- kultúrájuknak megfelelően illatszerekkel felfegyverkezve érkeznek. Hiszen ez mindenkinek kijár! Gondoljunk Antigoné történetére: a jól ismert drámában is az a kulcsgondolat, hogy az elhunyttól méltóképpen kell elbúcsúzni- függetlenül a tettektől. Temető-be menni ez esetben alapvető, kulturális és vallási törvény.
Zavarodottságuk még nagyobb, mert a búcsú nem csak vallási kérdés, hanem emberségünkhöz, teljes létünkhöz kacsolódik. Az emberiség legősibb tapasztalata a halál élménye. Amikor a gyermek eszmélni kezd, az egyik első önálló kérdése: anyu, egyszer te is meg fogsz halni? Egyszer én sem leszek? Mint minden apának, nekem is szörnyű élmény, amikor négyéves Levente fiam rám kérdez: és mi lesz, ha már nem lesz a világ? Mit is válaszolhatnék, ha egyszer ennyire zsigeri élmény az ő számára is a halál tudata?
Zavarodottan állnak ott az asszonyok az angyalok szónoki kérdését hallva: mi az, hogy mit kerestek itt? Szinte vissza is kérdezhetnének: inkább ti mit kerestek itt? Ti, az angyalok, Isten üzenetének hordozói, nektek milyen üzenetetek lehet itt, a temetőben? Tud-e egyáltalán Isten valamit monda-ni a halál közelségében? Igen, ezek az asszonyok meg voltak győződve arról, hogy ez ellen a rend ellen nem lehet tenni: a halál törvénye olyan ősi törvény, ami mindent felülír. Erősebb szerelmünknél, erősebb hivatásunknál, emberi kapcsolatainknál, önbecsülésünknél, és ami legvégső: erősebb életünknél.
Reményik Sándorral együtt csak azt tudjuk mondani: mi mindig búcsúzunk. Hányszor költöztünk, hányszor kellett lezárnunk életünk egy-egy szakaszát, hányszor lett vége egy közösségnek, amit fontosnak éreztünk! Válások és váltások szegélyezik utunkat. Hányszor mentünk mi is sírhoz, hogy megadjuk a végtisztességet annak, aki fontos volt számunkra: szülőnek és nagyszülőnek, rosszabb esetben barátnak és házastársnak, legszörnyűbb esetben a gyermeknek.
Istentiszteletünk elején a kórus a mi érzésüket énekelte el: Ecce, quomodo moritur iustus- íme, hogyan hal meg az igaz… És olykor megadjuk a végtisztességet azoknak a dolgoknak, érzéseknek, gondolatoknak is, amelyek segítettek irányt adni életünknek. Együtt énekeljük Zoránnal: a szerelemnek múlnia kell- és közben életünk minden fontos részére gondolunk: szerelemre, barátságra, örömre, ifjúkori álmokra. Ha innen nézzük, igazat kell adnunk a tanítványoknak, akik nem hittek az üres sírtól hazarohanó asszonyoknak- amit mondtak, legalapvetőbb tapasztalataikkal ellenkezett.
De ne feledjük: Reményik idézett versének van más hangsúlyozása is: mi mindig búcsúzunk. Vagyis mi vagyunk azok, akik búcsúzunk, akik temetőket járunk, akik végtisztességet adunk. A búcsú ránk igaz. Mi hisszük és tapasztaljuk azt, hogy a halál törvénye a végső, mi hisszük azt, hogy ter-mészetes a temetőbe járásunk. A halál ereje a mi törvényünk, de nem a nagybetűvel írt törvény. Amit mi magunkra igaznak vélünk, nem igaz Istenre.
Isten számára az élet a nagyobb törvény, nem a halál- és ez lett nyilvánvalóvá húsvétkor. Ott derül ki, hogy amit mi rendnek hiszünk, a halál rendje, nem az igazi rend: az igazi rend az élő Isten rendje, aki feltámasztja Fiát a halálból. Az angyalok szavában talán feltűnő a kell szócska- ennek így kellett megtörténnie-, holott egyszerűen az igazi rendről szólnak, az Isten nagyobb törvényéről.
Nekünk, közép-európaiaknak nagy tapasztalatunk van abban, hogy az iszonyatról elhiggyük, az a rend, és tudomásul vegyük azt, hogy a logikátlanság logikája irányítja életünket. Ahogy a száz éve született Örkény István mondja: minálunk semmin nem csodálkoznak, kivéve azt, ami természetes. Épp így szokott hozzá az egész világ a halál abszurditásához, a pusztulás, az elveszettség és elfeledettség természetességéhez. És szükségünk van az angyalra, aki ránk kérdez: mit keresitek a holtak között az élőt? Miért hiszitek, hogy a halál erősebb az életnél?
Kiderül, hogy tényleg nem az angyalok, hanem az asszonyok vannak rossz helyen. Nem a halálé, hanem az életé a végső szó. Mi úgy látjuk, a világ feje tetejére áll húsvétkor, amikor valaki halottból élővé lesz - holott igazából egy felfordult világ találja meg igazi, Istentől kapott helyét. Ahol mi búcsúzunk, ott az Isten ránk köszönt. Ahol minden zárul, Isten ott nyit ablakot és ajtót.
Úgyhogy társak, szerelmesek, akik temetitek hajdanvolt szenvedélyeteket, akik között kezdenek kihalni a szavak, a pillantások, a csókok és az ölelések: vegyétek észre, hogy a szerelmet, amit ti már halálra ítéltetek, Isten fel tudja támasztani.
Ti tanárok, orvosok, ápolók és mindenki, akik hajdan azzal a lendülettel álltatok neki hivatásotoknak, hogy az embereknek segíteni akartok, de ebből nem maradt más, mint fásult fáradtság, részvéttelenség, kiégett szó és mozdulat- bízzátok rá magatokat a feltámadottra és a ti tetteitekben is feltámad a régi hit, hogy érdemes másokért élni.
Ti szülők, akik már feladtátok, hogy megértsétek gyermekeiteket piercingjeivel együtt, higgyétek el: a Krisztust feltámasztó Istennel újra egymásra találhattok.
Ti, akik utat tévesztettetek és magatokat lúzernek érzitek, kik már vereséget sem tudtok szenvedni, mert már ahhoz sincs erőtök, hogy harcba szálljatok- nézzetek arra, aki a legnagyobb harcban, a halállal vívottban is győzni tudott- és rájöttök, hogy nincs eleve vesztes játszma.
Ti, akik elpazaroljátok életeteket, mert úgy érzitek, a halállal szemben nincs semmi súlya, nézzetek a feltámadottra, és vegyétek észre, az életnek van igazi súlya, fontossága, ereje.
Ti, akik rettegtek a gazdasági válság következményeitől, akik attól féltek, minden összeomlik, inkább nézzetek gyermeketek szemébe, hogy rádöbbenjetek: az élet egészen másról szól, és áthömpölyög a gazdasági nehézségeken.
A kérdés nekünk is szól: mit kerestek? De így is lehetne fordítani a kérdést: akartok élni, hálásak vagyok azért, mert élhettek? Ha igen, engedjétek át magatokon ezt az életörömöt- engedjétek át szerelmeteken, gyermekeiteken, hivatásotokon, barátaitokon, a teremtett világ szépségén keresztül! És legfőképpen engedjétek meg magatoknak azt az életörömöt, amit a feltámadott Krisztustól kaptok!
Az életöröm ünnepét üljük ma. Számomra groteszk, hogy az életöröm szóhoz a pogány jelző kapcsolódott az évszázadok során. Mintha a Krisztus-hittől idegen enne ez az öröm, annak az öröme, hogy élhetek!
Felejtsétek el, hogy a Krisztushoz tartozás életidegen állapotot jelent, épp ellenkezőleg: lássátok meg azt a csodálatos felfedezést, hogy Jézussal az életé az utolsó szó. Ámen.

Hegedűs Attila

Az istentisztelet meghallgatható a Kossuth Rádió hangtárában

Mesterházy Balázs igehirdetése Hart Amanda temetésén

Hart Amanda (1994. október 9. – 2014. január 10.) Sopron, 2014. január 18. 11h

Ézsaiás 43,1: De most így szól az ÚR, a te teremtőd, Jákób, a te formálód, Izráel: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!

Gyászoló család! Búcsúzó Gyülekezet!
Amandával és néhány társával együtt utaztunk pár éve egy távolabbi evangélikus gyülekezetbe líceumi vendégszolgálatra. Hideg vasárnap reggel volt, talán december. A kocsiban zenéről beszélgettük, és tőlük hallottam először az I.T.I. monogramú zenekarról, akiknek igazából azóta is csak egyetlen slágerét ismerem, amelynek refrénje így szól: „Akkor kezdesz el élni, mikor a Mennyország kapujában sorban állsz, és nem érted, ki is vagy valójában.” Ki vagy valójában? Teszem fel ma a kérdést én, és hiszem, hogy ezt kérdezi Isten is tőlünk. Ezt kérdezi mindannyiunktól, kedves Testvéreim: azoktól, akik körülálljunk egy 19 éves fiatal lány koporsóját, azoktól is, akik a távolban emlékeznek, és ezt kérdezi Amandától is.

Ki vagy Te? Az a jószívű, életvidám lány, akit oly sokat ismertek és szerettek?
Az az azóta már lenyugodott lázadó kamasz, aki oly sokaknak okozott álmatlan éjszakákat?
Az a berzsenyis lány, aki oly sok élményt élt meg a Líceumban hittantáboroktól kezdve németországi utazásokon át a színjátszókör közösségéig, mégsem nagyon fért bele a sokak által elképzelt keretekbe, és ezért iskolaváltásra kényszerült?
Az az eötvösös boldog érettségiző, aki másfél év alatt nagyon megszeretett új közösségében, és őt is megszerették?
Az a színjátszó lány, akinek az egyik szerepéhez nagyon is szükséges volt a sokak által utált piercing?
Az a lovas lány, aki már egész fiatalon tudta, hogy ő lovasterapeuta szeretne lenni, hogy így segítsen másoknak azok segítségével, akik – mondom az általa nagyon szeretett lovakra – oly sokat segítettek neki.
Az a nagymama anyanyelvén konfirmáló evangélikus fiatal, akinek 2007. május 27-én (keresztelő: 941210) így hangzott a megerősítő ige Jeremiás 31,3-ból: A messzeségben is megjelent az ÚR: Örök szeretettel szerettelek, azért vontalak magamhoz hűségesen.
Az a szerelmes, aki 2 éve megtalálta az igazit, és hozzá jóban-rosszban ragaszkodott?
Az a barát, akiről két kedves képösszeállításos videót is megosztottak egy közösségi oldalon?

Az enyém vagy Hiszem, kedves Testvéreim, azért vagyok ma itt, hogy elmondjam: Isten nemcsak kérdez, hanem válaszol is: Az enyém vagy – mondja. Nem fenyegetően, nem bántóan, nem agresszívan, hanem átölelve, szelíden, szeretettel: az enyém vagy.
Megállva itt Amanda koporsója körül ezt tudom én is mondani a megtört szívű családnak, a gyászoló barátoknak, a végtelenül szomorú evangélikus gyülekezet tagjainak, és a miérteket kérdező soproniaknak. Isten azt mondja: enyém vagy. Sőt: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy. Mondja mindnyájunknak nevünkön szólítva bennünket, de mondja nagyon személyesen Amandának is:
Akkor is enyém voltál, amikor születtél 1994. október 9-én, egy nappal a szeretett nagyapa születésnapja előtt, akinek kívánságára a kezdő – Igen, Atyám kezdetű – éneket is énekeltük.
Akkor is enyém voltál, amikor 2 évesen komoly betegségen estél át, és meggyógyultál.
Akkor is enyém voltál – mondja Isten –, amikor feszegetted azokat a bizonyos kereteket a szüleidnél, akik ezt meglehetősen nehezen tudták kezelni.
Akkor is enyém voltál, amikor szeretve voltál, és kereknek tűnt a világ álmokkal, bécsi egyetemi tervekkel.
És enyém voltál azon a tragikus estén is – mondja Isten –, amikor már nem tudtál kiszállni élve abból az autóból, amibe belehajtott egy felelőtlen ember.
Az egyik jóbarát által megosztott videóban énekhangján halljuk: jobbá lettem én, mert ismertél. Hadd terjesszem ki most én ezt a mondatot, kedves gyászoló Testvéreim, úgy, hogy ez nemcsak baráti kapcsolatra vonatkozik. Próbáljuk meg ezt az éneksort is a „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! értelmében meghallani. Enyém vagy – mondja Isten. Ismerlek Téged, ezért jobbá lehetsz. Ismerlek Téged, sőt, annyira szerettelek, hogy megváltottalak, ezért jobbá lehetsz. Neveden szólítottalak, nem kell félned.
Enyém vagy – szól Isten. Nem fenyegetve, hanem szelíden átölelve. Ez a Mindenható válasza arra a kérdésre a Mennyország kapujánál, hogy ki is vagy valójában. Isten gyermeke vagy. Amanda is, és mi is mindnyájan, Testvéreim. És a Mennyország kapujánál külön értelmet kap ez a kérdés, és külön értelmet kap a válasz is. Egy temetésen mindig két világ találkozik. Ez az általunk ismert földi világ, és az általunk ismeretlen égi világ. Amelynek a kapujánál valóban csak térden állva állhatunk meg. Azzal az alázattal, amely elfogadja azt, hogy van ÖRÖK ÉLET. Hogy akkor kezdesz el élni, amikor elfogadod, hogy van örök élet. Hiszem, kedves gyászoló Testvéreim, hogy erről az örök életről kell még itt szólnom. Arról, amit Jézus szerzett nekünk. Arról, ami az ő halálával és feltámadásával lehet a miénk. Mindannyiunké. Amandáé is.

Isten örök szeretete Isten ezt üzeni ma: Enyém vagy, akárhova mégy. Akár a halálba is. Ott is megőrizlek úgy, hogy az enyém maradj. Mert mi már tudjuk, hogy az ígéret nem maradt ígéret, hanem beteljesedett. Mi már tudjuk, hogy semmi, még a halál sem (ld. Róm 8,38-39!) választhat el minket Isten szeretetétől. Semmi. Mert eljött az a Jézus, aki legyőzte a halált! Olyan Krisztusunk van, kedves gyászoló Testvéreim, aki legyőzte a halált. Megízlelte, nagyon jól tudja, mi az a szenvedés, de harmadnapon feltámadott. Ennek az erejéből élhetünk mi!
Erre emlékeztet bennünket a kereszt. Az, ami a gyászolókat is fogja vezetni néhány perc múlva Amanda sírjához. Az a kereszt, aminek az ereje segíthet mindnyájunknak a továbblépésben. Nem a racionális megértésben, hanem a vigasztaló erő adásában. Ennek az erejéből léphet tovább a megtört szívű család, akik a gyászjelentés szerint is búcsúznak tőle: szülei, szerelme, testvére, féltestvére, nagyszülei és keresztapukája. És búcsúzik tőle a zene nyelvén az az egykori licista iskolatárs, akinek néhány évvel ezelőtti súlyos balesetekor Amanda rögtön írt neki egy együttérző, imádságos szeretetéről biztosító levelet. Most kvázi viszonzásul a záró imádság után azt a Drobina Tamás által szerzett zenét hallgathatjuk meg, amelyben ki fogjuk hallani az utazást, a lovak patájára emlékeztető dobogást, és azt a hitvallásszerű reményt, amit címként is adtak neki Tomi és barátai: Spirit of Resurrection, azaz a Feltámadás lelke…
Hiszem, gyászoló Testvéreim, hogy most Amanda is átlépve egy küszöböt, továbbindult azon az úton, amelyen Istenünk terelgette őt, és elérte ezt az ismeretlent. Nem tudjuk, miért, nem tudjuk miért most. De nekünk, akik itt maradtunk – családtagok, barátok, gyülekezeti tagok és soproniak – csak egyetlen lehetőségünk maradt: búcsút inteni, s megnyugodni Isten akaratában, és abban a reménységben hálát adni, hogy egykor majd újra találkozhatunk. Kívánom, hogy ebben a reménységben, az értünk feltámadott halált is legyőző Krisztus erejében találjuk meg a senki mástól nem kapható vigasztalást. Ámen.

Énekek: EÉ 356, 223, 521, 121, 525, 254

Mesterházy Balázs

Tóth Károly beiktatásán elhangzott igehirdetése

Ézs 55,10-11: Így szól az ÚR: „Mert ahogyan az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi; magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem.”

So spricht der HERR: „Denn gleichwie der Regen und Schnee vom Himmel fällt und nicht wieder dahin zurückkehrt, sondern feuchtet die Erde und macht sie fruchtbar und lässt wachsen, dass sie gibt Samen zu säen und Brot zu essen, so soll das Wort, das aus meinem Munde geht, auch sein: Es wird nicht wieder leer zu mir zurückkommen, sondern wird tun, was mir gefällt, und ihm wird gelingen, wozu ich es sende.“

Ünneplő Gyülekezet, Testvéreim a Jézus Krisztusban!

A jeles alkalomhoz illően egy ajándékdobozt hoztam magammal. A csomagolás azt üzeni, hogy nagy értéket rejt. Pedig ha kibontjuk, kiderül, hogy teljesen üres. Egy üres ajándékdoboz igazi ünneprontást jelent, csalódást okoz. Ilyen díszes, de üres dobozok sorakoznak az életünkben. Ettől az ürességtől szenvedünk. Annyi üres, hatástalan szavunk van. És minket is nagyon gyakran csak ilyenek érnek el. Üres kapcsolatok, üres keretek, üres napok, üres élet. Sokak szerint ilyen az egyház is. Sorsdöntő fontosságúnak beharangozott, nagy felhajtással kísért gesztusok sora, amiben – sokan így érzik, így látják – nincs semmi, üres a belseje. Ünneplő Gyülekezet! Ajándékdobozt kezetekben forgató testvéreim! Isten ma azzal szólít meg minket, hogy az ő szava nem üres. Így hallottuk: „az én igém nem tér vissza hozzám üresen”. Erős a verseny ma abban, hogy az üzenetek minél könnyebben érthetőek legyenek. Ebben a versenyben sokszor a végletekig hígítják újságcikkek, reklámok, könyvek és filmek tartalmát egyaránt. Egészen addig, amíg nem marad semmi üzenet, ami eredeti, újszerű, megmozdító erejű volna. Isten szava nem ilyen átlátszóvá higított lötty. Ahogyan Mózesen keresztül üzente Isten a népének: „Mert nem üres beszéd ez számotokra, hanem ez jelenti számotokra az életet: általa élhettek hosszú ideig azon a földön, amelyre most átkeltek a Jordánon, hogy birtokba vegyétek.” Ahol Isten igéje megszólal, ott az üresség, tartalmatlanság véget ér. Valóban tartalmatlan felhajtás marad az egyház, de csak akkor, ha nem szólal meg Isten igéje, mert akkor minden megváltozik. Ahol megtörténik az a csoda, hogy emberi ötletek helyett az ő üzenete ér el egészen a szívekig, ott véget ér az üresség. Nem üres az az egyház, ahol megszólal az ige. Az, hogy Isten szava nem üres, az nem egyszerűen a tartalmasságot jelenti. Azt is, hogy célja van, hogy nem hiábavaló. Terve van azzal, hogy összegyűjt minket, hogy megszólít minket. És az ő terve nem marad elméleti stratégia, vágyálom. Hatalmas örömhír ez mindenkinek, aki úgy érzi, sok minden céltalanul sodorja az életét. Akit az Isten megszólít, azzal terve van. Ha most rossz prédikátorként lelkészi programbeszéddé akarnám alakítani ezt a mai igehirdetést, akkor éppen ez az ószövetségi ige állna az utamba. Ebben ugyanis nincs szó emberi tervek teljesüléséről. Persze megtörténhet ez is, van nekem is sok tervem, az új épület adta lendület miatt szerintem most mindenkinek sok terve van, aki felelősséget érez ezért a gyülekezetért. De a lényeg nem ez. Isten üzenete nem erről szól. Hanem Isten tervéről, az ő gyülekezeti munkatervéről: „véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem.” Nem céltalanul szólít meg minket az Isten. Terve van, akarata van minden igehirdetéssel, minden csendes Biblia-olvasással. Ezt a nagy tervet kell szolgálnia mindennek az egyházban. Hogy mi ez a nagy terv? Mi a tartalom az ajándékdobozban, az igében? Ez a kérdés egyetlen szóval megválaszolható: az élet. Ezt tervezi, ezt munkálja. Hallottuk: „megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi; magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek”. Ezt teszi Isten szava: Enyhíti lelki szomjunkat, termőre fordítja céltalannak tűnő életünket, betölti hiányunkat. Erre van szükségünk. Ez az Isten ajándéka. De érdekes megfigyelni, hogy amikor az életadás csodájáról tanúskodik Ézsaiás próféta, akkor nem valami látványos, páratlan jelenséget ír le. Egészen hétköznapi, szerény eseményről ír, az eső és a hó lehullásáról. A csapadékból, miután megöntözi a földet, először nem látszik semmi. Beissza a föld, eltűnik. De a nyomában később mégis kihajt a vetés. Így munkálkodik az Isten. A célja először nem a külső körülmények megváltoztatása, hogy így rendeződjön az életünk. Pedig a legtöbbször arra vágyunk, azt kérjük imádságainkban, a nagy, külső változásokat. Ő viszont először nem így akar változást elérni. De ha legbelül érint meg minket, akkor eléri a célját. Lehet, hogy létszámban, anyagiakban nem hoz gyarapodást, de a látszat ellenére a mélyben már kifejti a hatását, és abból aztán majd gyümölcs terem. Ünneplő gyülekezet! Felmerülhet a kérdés, hogy most miért Isten igéjéről, ennek a rejtetten kezdődő munkájáról beszélek. Miért nem közvetlenül arról, mit jelent az új lelkész érkezése és az új gyülekezeti ház elkészülte? Hiszen imádságukkal, munkájukkal, adományukkal többen tettek is ezekért. És olyan sokan olyan sokféle változást várnak ezektől. Pedig elsősorban ezért van új lelkésze a gyülekezetnek: hogy Isten igéje hangozzék. Ezért készült a gyülekezeti ház: hogy Isten igéjének ez a rejtetten induló munkája megvalósuljon. Azért a szószékről elhangzó egy-egy mondatért, ami megfordítja valakinek a sorsát. Azokért a beszélgetésekért, amikben az élet fontos kérdéseit is érintjük lelkésszel, vagy lelkész nélkül, de nem Isten nélkül. Ezekért a pillanatokért dolgoznak a hivatali alkalmazottak, a munkacsoportok, a hitoktatók, de többet mondok: ezekért a különleges pillanatokért töri magát az Isten. Nem a számokért, nem a látszatért. Hanem azokért a változásokért, amik egészen belül kezdődnek, amik először még láthatatlanok. Így hull le Isten igéje az égből. És így szállt le a földre Isten nagybetűs Igéje, Jézus Krisztus. Egyszerű külsőben, de életet hozva. Az élet Urának a győzelme a vereség látszata alatt valósult meg a Golgotán, azóta tudják a keresztények, hogy a gyengeség látszata alatt is munkálkodik az erős Isten. Hoztam magammal egy másik ajándékot is. Ez nem olyan látványos, mint az előző doboz, egyes padsorokból talán alig látszik. Kopott, semmi különleges nincs a külsejében. Ez a Biblia eddig az évtizedek során sok istentiszteletnek és más közösségi alkalomnak helyet adó gyülekezeti terem oltárán volt. Most átkerül az új gyülekezeti házba. Egyszerű a külseje, de ez nem üres. Amit ez hordoz, az életet ad. Ünneplő gyülekezet! Milyen ajándékot ünneplünk ma? Elsősorban nem az új lelkészt és az új gyülekezeti házat. Hanem azt, amit ezek szolgálnak, Isten igéjét. Mert életet adó tartalma csak annak van. Ámen.

Liebe Festgemeinde! Liebe Schwestern und Brüder im Herrn!

Dem besonderen Anlass gebührend habe ich einen Geschenkkarton mitgebracht. Die Verpackung lässt vermuten, dass sie große Werte in sich birgt. Aber wenn wir ihn auspacken, dann stellt sich heraus, dass der Karton ganz leer ist. Ein leerer Geschenkkarton – das ist Spielverderberei, so etwas enttäuscht uns. Solche feierlichen, aber leere Geschenkkartons reihen sich aneinander in unserem Leben. Wir haben so viele leere, wirkungslose Worte. Leere Beziehungen, leere Rahmen, leere Tage, leeres Leben. Liebe Festgemeinde! Gott spricht uns heute zu, dass sein Wort nicht leer ist. Wo das Wort Gottes sich regt, dort enden Leere und Inhaltslosigkeit. Das bedeutet auch, dass sein Wort Zweck und Ziel hat, dass es nicht vergeblich ist. Er hat einen Plan damit, dass er uns versammelt, damit, dass er zu uns spricht. Er hat einen Plan mit jeder Predigt und mit jedem stillen Bibellesen. Was ist dieser große Plan? Was ist der Inhalt in dem Geschenkkarton, in dem Wort? Es ist das Leben. Und sein Plan und Wirken ist dies: Es stillt unseren seelischen Durst, macht unser Leben fruchtbar, erfüllt unseren Mangel. Aber es ist interessant zu beobachten, dass, wenn der Prophet Jesaja dieses große Wunder bezeugt, er dann über ein ganz alltägliches, schlichtes Ereignis schreibt: nämlich über das Niederfallen des Regens und des Schnees. Man kann den Niederschlag nicht sehen, nachdem er in das Erdreich aufgenommen wurde. Die Erde nimmt ihn auf, er verschwindet. Aber die Saat geht dennoch auf. So wirkt Gott. Seine erste Absicht ist nicht die Veränderung der äußeren Umstände. Doch wenn er uns im Innersten rührt, erreicht er sein Ziel. Liebe Festgemeinde! Es kann die Frage aufkommen, warum ich jetzt über das Wort Gottes spreche. Weil die Gemeinde den neuen Pfarrer in erster Linie zu diesem Zweck hat: Gottes Wort soll zu Gehör gebracht werden. Das neue Gemeindehaus ist zu diesem Zweck fertig geworden: um das versteckt anfangene Wirken des Wortes Gottes sich hier verwirklichen zu lassen. Für einige, von der Kanzel ertönenden Sätze, die das Schicksal mancher wenden. Für die Gespräche, in den wir auch mit wichtigen Fragen des Lebens in Berührung kommen – ob mit oder ohne Pfarrer, aber nicht ohne Gott. Für diese Momente arbeiten die Büroangestellten, die Arbeitsgruppen, die Religionslehrerinnen. Aber ich sage mehr: für diese besondere Momente gibt Gott sich Mühe. Nicht für Zahlen, nicht für den Augenschein. Sondern für die Veränderungen, die im Innersten anfangen, für diese Veränderungen, die zunächst unsichtbar sind. So fällt das Wort Gottes vom Himmel. Und so ging das einzige Wort, Jesus Christus auf die Erde nieder: in einem einfachen Ansehen, aber als der, der Leben bringt. Der Sieg des Herrn des Lebens hat sich in dem Anschein der Niederlage auf Golgotha verwirklicht. Seitdem wissen die Christen, dass auch im Anschein der Schwachheit der starke Gott wirkt. Ich habe noch ein Geschenk mitgebracht. Es ist nicht so sehenswürdig, wie der vorherige Karton. Diese Bibel war auf dem Altar des Gemeindesaals. Sie kommt jetzt in das neue Gemeindehaus. Ihr Aussehen ist einfach, aber sie ist nicht leer. Was sie trägt, das gibt Leben. Liebe Festgemeinde! Welches Geschenk feiern wir heute? In erster Linie nicht den neuen Pfarrer und das neue Gemeindehaus. Sondern das, wem beide dienen, das Wort Gottes. Denn nur das hat Leben gebenden Inhalt. Amen.

Imádkozzunk! Istenünk! Annyiféle vágyunk és tervünk van. Add, hogy észrevegyük, a legfontosabbat abban kapjuk, ha te megszólítasz bennünket. Öntözd meg igéddel száraz életünket! Ámen.

Kapcsolódó tartalmak:
Mire jó a lelkész? – Interjú Tóth Károly lelkésszel soproni iktatása alkalmából - interjú az evangelikus.hu oldalon
Beiktatták Tóth Károly lelkészt Sopronban – Felszentelték a megújult gyülekezeti házat - tudósítás az evangelikus.hu oldalon

Pelikán András fasori másodlelkész igehirdetése

Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk színe előtt, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére. Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta önmagát mindenkiért tanúbizonyságként a maga idejében. Azért rendeltettem hírnökül és apostolul - igazat mondok, nem hazudok -, hogy a hitre és az igazságra tanítsam a népeket. (1Tim 2,3-7)

Keresztyén gyülekezet, szeretett testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Talán az első igeszakasz volt amit fiatal hittanosként megtanultam János evangéliumából: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.“ Habár teológiára jártam, és ott sok tantárgy volt amely kapcsán igeszakaszokat kellett tanulnom; habár sok éve vagyok gyakorló lelkész és hitoktatásban, lelkigondozói beszélgetésekben is gyakran kell egy-egy bibliai textust idéznem, sajnos nem vagyok túl jó a memoriterekben, a gyakorlat és némi rutin ellenére is sokszor kell fellapoznom a Bibliát egy-egy mondat pontos idézéséért. De ha valami különös dolog folytán többé már nem tudnám elővenni soha a Bibliát, akkor sem lennék elveszett: ezt a mondatot kívülről tudom és sok megerősítést ad nekem. Evangélium az evangéliumban, vagy ahogy magyarul szoktuk nevezni: evangélium dióhéjban. A legfontosabb üzenet, Jézus Krisztus evangéliumának tömör és pontos összefoglalása ez. Bátorító mondat, és hálás vagyok egykori lelkészemnek, hogy gyermekkoromban éppen ezt jól megtanította nekem.

Ha valami különös dolog folytán többé már nem tudnám elővenni soha a Bibliát, az imént Pál apostol Timóteushoz írt első leveléből felolvasott részt megjegyezve is hasonlóan érezném magam. Olyan sok bátorító üzenet, vigasztaló, reményt adó gondolat van benne, hogy az üzenetéből egészen sokáig el lennék látva evangéliummal. Vagy ahogy sokszor játszottuk gyerekkoromban, ha egy lakatlan szigetre kéne költözni, mi lenne az az egyetlen dolog amit magammal vinnék: ezt a néhány mondatot magammal víve életemben nem kéne az evangéliumot nélkülöznöm. „Isten [..] azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére. Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta önmagát mindenkiért tanúbizonyságként a maga idejében.”

Evangélium az evangéliumban: a magyar elnevezésben a dióhéj azt jelenti, a lényeg olyan apróra összecsomagolva, hogy akár egy dióhéjban is elfér, mégis teljes és hatalmas. Lássuk hát, mi minden van ebben a másik, Pál által készített kis csomagban, ami hatalmas és teljes.

„Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön”. Ez az evangélium, az örök jó hír. Hittanórán azt tanítjuk, az Újszövetségben nem négy evangélium olvasható, hanem csak egy: Jézus Krisztus evangéliuma. És ennek van ott négy leírása: Evangélium Máté szerint, evangélium Márk szerint, stb. Mondhatjuk, ott van persze egy ötödik is: Evangélium Pál szerint, s ez a mondat ebből van.

Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön: ez először is tényleg jó hír, mert Isten azt akarja, hogy én üdvözüljek, hogy Te üdvözüljél. Isten nem akarja, hogy elkövetett hibáink miatt elvesszünk. Isten elítéli a bűnt, de a bűnösöket megmenti szeretett fia élete árán. Ez egy felszabadító jó hír, amikor önmagunkat bűneinkkel együtt látjuk. De ha Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön: ez másodszor is egy feladat elé állít mindenkit. Könnyen esünk abba a hibába, hogy gyorsan ítéletet mondjunk mások felett, de ismerjük Jézus példázatát a farizeus és a vámszedő imádságáról. A farizeus úgy imádkozott: Köszönöm Uram, hogy nem vagyok olyan, mint ez a vámszedő. A farizeus ítéletét Jézus azonnal megváltoztatja; a bennünk lévő ítéletet Isten azonnal megváltoztatja: Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön. Az is, akit én nem szeretek, akinél én jobbnak, többnek tartom magam. Ez az üzenet tehát egy feladatot ad: el kell hagynom a bennem lévő ítélkezést és az evangélium szerint kell gondolkodnom. A mondat folytatásában pedig azt is megmutatja Pál, miképpen lehet ezt a feladatot elvégezni: segíteni kell mindenkinek az igazság megismerésében. Vagyis aszerint kell élnem, dolgoznom, gondolkodnom és beszélnem, ami az Evangéliumban van.

Pál apostol „túlélőcsomagjában” ez az első gondolat. A második gondolat szintén sok segítséget ad. Pál azt írja: „Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus”. Egyháztörténeti kutatásokból tudjuk, Pál apostolnak sok vitája volt a gnosztikus tanok hirdetőivel, amikor a Krisztusban való hitet képviselte. Az az utalás, hogy a közbenjáró az ember Krisztus Jézus, egykor ezért volt nagyon fontos. Közbenjáró segítségét sokszor igényeljük, amikor valami fontos dolgot szeretnénk elintézni. Pál apostol kiemelése, hogy az Isten felé való közbenjárónk az ember Krisztus Jézus pedig arra emlékeztet minket, hogy ő egyáltalán nem egy távoli, egy idegen valaki, hanem olyasvalaki, aki emberként ismeri a mi életünket. Jézus Krisztus dicsősége az egész világ számára nyilvánvalóvá válik – nem is olyan régen, vízkeresztkor éppen ezt ünnepeltük. Azonban amellett, hogy erről a dicsőségről soha nem feledkezhetünk meg, arra figyelmeztet Pál, ne távolítsuk el magunktól méltatlanságunk miatt Krisztust, hanem érezzük, hogy egészen közel van hozzánk. Ember, vagyis ismer minket, ismeri az érzéseinket, ismeri a fájdalmainkat, a csüggedést, a bizonytalanságot, a gyászt, a félelmet. A mi életünk minden összetevőjét jól ismeri, és így jár értünk közben. Saját életünkből tudjuk, az az igazi vigasztaló, aki ismeri a bajainkat. Jézus Krisztus megértő, mert ismeri a bajainkat.

Pál apostol harmadik gondolata: Krisztus váltságul adta magát. Vagyis mindent vállalt és elvégzett értünk. Szenvedéseinkben is van kire nézni, van, aki erőt ad nekünk. És Krisztus a végsőkig elment értünk. Isten előtt hibáink és gyengeségünk ellenére meg tudunk így állni. Egyedül Krisztus miatt. Ez is evangélium, evangélium Pál szerint. Sok erőt ad nekünk és ettől élhetünk túl egy ilyen mondattal minden nehézséget.

„Isten [..] azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére. Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta önmagát mindenkiért tanúbizonyságként a maga idejében.”

Tanuljuk meg! Ámen.

„Dies ist gut und wohlgefällig vor Gott, unserm Heiland, welcher will, dass allen Menschen geholfen werde und sie zur Erkenntnis der Wahrheit kommen. Denn es ist ein Gott und ein Mittler zwischen Gott und den Menschen, nämlich der Mensch Christus Jesus, der sich selbst gegeben hat für alle zur Erlösung, dass dies zu seiner Zeit gepredigt werde. Dazu bin ich eingesetzt als Prediger und Apostel – ich sage die Wahrheit und lüge nicht –, als Lehrer der Heiden im Glauben und in der Wahrheit.”

Liebe Gemeinde!

Der vielleicht erste Bibelspruch, den ich als junger Teilnehmer an der Sonntagsschule gelernt habe, war jener aus dem Johannes-Evangelium: „Also hat Gott die Welt geliebt, dass er seinen eingeborenen Sohn gab, damit alle, die an ihn glauben, nicht verloren werden, sondern das ewige Leben haben“. Obwohl ich im Theologiestudium viele Kurse hatte, in denen wir Bibelsprüche lernen mussten; und obwohl ich seit mehreren Jahren Gemeindepfarrer bin und im Religionsunterricht und bei seelsorglichen Gesprächen oft Sätze aus der Bibel zitiere, bin ich leider in Memorierstoffen nicht gut: trotz der Geübtheit und etlicher Routine muss ich die Bibel oft nachschlagen, um einen Satz richtig zurückrufen zu können. Aber wenn es durch ein wunderliches Ereignis so geschehen würde, dass ich die Bibel nie wieder vornehmen könnte, so wäre ich auch nicht verloren: jenen Satz kann ich auswendig - und er gibt mir großen Halt. Es ist das Evangelium im Evangelium, oder, wie wir auf Ungarisch sagen: das Evangelium in Nussschale. Es ist die wichtigste Botschaft, die kompakte und präzise Zusammenfassung des Evangeliums Jesu Christi. Ein ermutigender Satz und ich bin meinem damaligen Pfarrer dankbar dafür, dass er mir gerade diesen Spruch gut beigebracht hat.

Wenn ich durch ein wunderliches Ereignis die Bibel nie mehr vornehmen könnte, aber den soeben vorgelesenen Bibelspruch aus dem ersten Brief des Paulus an Timotheus in Kopf hätte, hätte ich das gleiche Gefühl. Er enthält so viele ermutigende Botschaften und tröstende, Hoffnung gebende Gedanken, dass ich meine Seele aus ihm ziemlich lange mit Freudenbotschaft versorgen könnte. Oder, wie wir als Kinder gespielt haben – „wenn man auf eine unbewohnte Insel ziehen müsste, was wäre die einzige Sache, die man mitnehmen würde?“ – mit den Sätzen aus dem Timotheusbrief in meinem Rucksack müsste ich am Evangelium nicht mangeln.

„Gott […] will, dass allen Menschen geholfen werde und sie zur Erkenntnis der Wahrheit kommen. Denn es ist ein Gott und ein Mittler zwischen Gott und den Menschen, nämlich der Mensch Christus Jesus, der sich selbst gegeben hat für alle zur Erlösung, dass dies zu seiner Zeit gepredigt werde.” Evangelium im Evangelium: die Nussschale bedeutet in der ungarischen Formulierung, dass das Wesen, der Kern so klein zusammengepackt ist, dass es sogar in eine Nussschale passen würde, dennoch ist es vollkommen und riesig. Also mal sehen, wie viel dieses andere, von Paulus bereitete Paket, das riesig und vollkommen sei, innehat!

„Gott will, dass allen Menschen geholfen werde”. Es ist das Evangelium, die ewige Freudenbotschaft. Im Religionsunterricht sagen wir, dass es in dem Neuen Testament nicht vier Evangelien gibt, sondern lediglich eines: nämlich das Evangelium Jesu Christi. Es hat in der Bibel vier Beschreibungen: das Evangelium nach Matthäus, das Evangelium nach Markus, usw. Wir könnten natürlich zufügen, dass es da auch ein Fünftes gibt: das Evangelium nach Paulus. Und der vorige Satz stammt aus dem Letzteren.

„Gott will, dass allen Menschen geholfen werde.“ Erstens ist dies wirklich eine gute Nachricht, weil Gott will, dass mir geholfen werde, dass Dir geholfen werde. Gott will nicht, dass wir wegen unserer begangenen Fehler verloren werden. Gott verurteilt die Sünde, aber die Sünder rettet er auf Kosten des Lebens seines geliebten Sohnes. Es ist eine befreiende gute Nachricht, wenn wir auf uns als sündige Menschen blicken. Wenn aber Gott will, dass allen Menschen geholfen werde, stellt dies jeden vor einer Aufgabe. Wir begehen leicht den Fehler, dass wir die anderen schnell verurteilen, doch wir kennen das Gleichnis Jesu vom Gebet des Pharisäers und des Zöllners. Der Pharisäer betete bei sich selbst so: Herr, ich danke dir, dass ich nicht bin, wie dieser Zöllner. Jesus verändert das Urteil des Pharisäers sofort; Gott verändert das in uns herrschende Urteil sofort: Gott will, dass allen Menschen geholfen werde. Auch demjenigen auch, den ich nicht mag, über den ich denke, ich sei besser, oder mehr als er. Diese Nachricht gibt also eine Aufgabe: ich muss meinen inneren Urteilswillen aufgeben und anfangen dem Evangelium gemäß zu denken. In der Fortführung des Satzes zeigt Paulus, wie diese Aufgabe erfüllt werden kann: es muss jedem in der Erkenntnis der Wahrheit geholfen werden. Ich muss also in der Weise leben, arbeiten, denken und reden, wie es im Evangelium steht.

Dies ist der erste Gedanke im „Überlebenspaket” von Paulus. Der zweite Gedanke gibt ebenso viel Hilfe. Paulus schreibt: „Denn es ist ein Gott und ein Mittler zwischen Gott und den Menschen”. Aus kirchengeschichtlichen Forschungen ist uns bekannt, dass Paulus viele Streitigkeiten mit den Anhängern der gnostischen Lehren hatte, als er den Glauben an Christus vertrat. Jener Hinweis, dass der Mittler der Mensch Jesus Christus ist, war damals deshalb besonders wichtig. Wir brauchen oft die Hilfe eines Mittlers, wenn wir etwas Wichtiges erledigen wollen. Die Betonung von Paulus, dass unser Mittler Gott gegenüber der Mensch Jesus Christus ist, erinnert uns daran, dass er überhaupt nicht eine ferne, fremde Gestalt ist, sondern jemand, der unser Leben als Mensch kennt. Die Ehre Jesu Christi wird der ganzen Welt offenbar – dies haben wir vor kurzem, am Dreikönigstag gefeiert. Daneben allerdings, dass wir diese Ehre nie vergessen, sollen wir Christus – nach der Mahnung von Paulus – wegen unserer Unwürdigkeit nicht aus unserem Leben entfernen. Wir dürfen demgegenüber spüren, dass er uns äußerst nahe ist. Er ist Mensch, er kennt uns also, er kennt unsere Gefühle, unsere Schmerzen, die Mutlosigkeit, die Ungewissheit, die Trauer und die Angst. Er kennt alle Zutaten unseres Lebens gut, und so ist er unser Mittler. Wir wissen es aus unserem Leben, dass der richtige Tröster derjenige ist, der unsere Schwierigkeiten kennt. Jesus Christus ist verständnisvoll, da er unsere Schwierigkeiten kennt.

Der dritte Gedanke von Paulus: Christus hat sich selbst als Erlösung gegeben. Das heißt, dass er für uns alles übernommen und vollbracht hat. Wir haben also jemanden, auf den wir inmitten unserer Leiden sehen können, es gibt jemanden, der uns Kraft gibt. Jesus ist für uns bis zum letzten gegangen. Deshalb können wir trotz unserer Fehler und Schwächen vor Gott stehen bleiben. Wegen Christus allein. Dies ist auch Evangelium, Evangelium nach Paulus. Es kann uns Kraft geben. Deshalb können wir mit so einem Satz in unserem Rucksack alle Schwierigkeiten überleben.

„Gott […] will, dass allen Menschen geholfen werde und sie zur Erkenntnis der Wahrheit kommen. Denn es ist ein Gott und ein Mittler zwischen Gott und den Menschen, nämlich der Mensch Christus Jesus, der sich selbst gegeben hat für alle zur Erlösung, dass dies zu seiner Zeit gepredigt werde.” Lasst uns es lernen! Amen.

Tóth Károly takácsi, nagyacsádi, nemesgörzsönyi lelkész igehirdetése

Amit tehát ti kezdettől fogva hallottatok, az maradjon meg bennetek! Ha megmarad bennetek az, amit kezdettől fogva hallottatok, akkor megmaradtok ti is a Fiúban és az Atyában. Az az ígéret pedig, amelyet ő maga ígért nekünk, az örök élet. Ezt azokról írtam nektek, akik megtévesztenek titeket, de bennetek megvan az a kenet is, amelyet tőle kaptatok, ezért nincs szükségetek arra, hogy valaki tanítson titeket; sőt amire az ő kenete tanít meg titeket, az igaz, és nem hazugság; és ahogyan megtanított titeket, úgy maradjatok meg őbenne. Mármost, gyermekeim, maradjatok meg őbenne, hogy amikor megjelenik, bizalmunk legyen iránta, és meg ne szégyenítsen minket eljövetelekor. Ha tudjátok, hogy ő igaz, ismerjétek fel, hogy aki az igazságot cselekszi, az is mind tőle született. (1Jn 2,24-29)

Keresztény Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Maradi. Így szokás minősíteni azt, aki nem változik elég gyorsan, nem követi kellően a kor ritmusát. Gyakran attól félünk, hogy lemaradunk valamiről. Hogy valami fontos elmegy mellettünk, mert az élet önmagában nem elég. És valóban elkeserítő csupán a megmaradásért küzdeni. Nem méltó hozzánk, hogy a puszta lét legyen a célunk. Ahogyan Gyóni Géza ír „Csak egy éjszakára” című háborús versében arról a csatatéri, végső félelemről, amikor már csak az élet megtartása számít:
„Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak
Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak! Hogy esküdne mind-mind,
S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert,
Hogy hivná a Krisztust, hogy hivná az Istent”

Úgy érezhetjük, nekünk a megmaradásnál többre van szükségünk. Mégis ez a mai igénk ezt a szót állítja a középpontba: megmaradni. Csak ennyit. De ez a megmaradás többet jelent a földi életbe való görcsös kapaszkodásnál. Ez nem pusztán életben maradást jelent, hanem úgy mondhatnánk, hogy helyemen maradást. Azt hirdeti meg, hogy van olyan hely, van olyan állapot, amiben érdemes megmaradni. Van miben megmaradnunk. Van kinél megmaradnunk. Így állítja elénk ez az igénk elégséges, sőt gyönyörűséges célként az Istenben való megmaradást. Istenben maradni, hogy ő is bennünk, velünk maradjon. Ahogyan szép esti énekünkben énekeljük:
„Többet kívánok röpke szavadnál: Mint tanítványid között lakoztál Otthonos, meghitt, szent közösségben, Jöjj, ne vendégnek, de maradj velem!”
Kedves Testvérek! Ez elég egy életre, elég a boldogsághoz, elég a kiteljesedéshez, elég a félelem elűzéséhez, elég ahhoz, hogy a helyünkön legyünk. Elég Istenben maradni. Hogy ez hogyan lehetséges? Csak Jézus Krisztuson keresztül. Az Atyában csak úgy maradhatunk, ha a Fiúban megmaradunk. Sokan próbálnak más utat találni Istenhez, de nincs más. Istennel kapcsolatba kerülni és nála megmaradni nem lehet Jézus nélkül. Sőt egyáltalán csak akkor maradunk meg, ha Krisztusban maradunk. Minden és mindenki más csak elkallódást jelent. Ahogyan Krisztus Urunk önmagára mutatva mondja: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni.” Csak az a szőlővessző hoz jó termést, amelyik egészen a szüretig a tőkén marad.

Mai igénk ennek a megmaradásnak egyrészt a forrásáról, másrészt a gyümölcséről szól.

A megmaradás forrásával kapcsolatban egy furcsa kifejezéssel találkozunk: kenet. Az Ószövetség korában a fej olajjal való leöntése, megkenése különleges feladatra, szolgálatra rendelésnek és Isten áldása kiáradásának jelképes közvetítője volt. Azért kentek fel embereket, hogy papok, próféták, királyok legyenek. Szilárdan hittek abban, hogy a megkenés kapcsán Isten a Lelkét árasztja ki rájuk. Ebben az igénkben azt halljuk, hogy mi is kenetet kaptunk. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy nekünk ilyen kenettel rendelkező Urunk van: a kenetet jelentő krizma szóból származik a Krisztus kifejezés. És ő elküldte nekünk a Szentlelket, ezzel méltóságot és különleges feladatot adott minden keresztény embernek: királyi papság lettünk. Megmaradásunk forrása a nekünk adatott Szentlélek. Ő von minket közösségbe Istennel. Ez a kötelék láthatatlan, kívülállók újra és újra kétségbe vonják létét, saját szívünk is sokszor kételkedik benne, de igenis erős, élő és ható kapocs. Hogy mi ez a kapocs, amivel Istennél tart minket a Szentlélek? A tanítás. A Szentlélek tanít bennünket. Kedves Testvérek! Ez talán hihetetlenül hangzik. Hiszen annyiszor érezzük úgy, hogy elborítanak minket a kétségek, hogy hitünknek nincs támasza. Pedig a Szentlélek tanít bennünket. Nem közvetlenül és nem mindig új és váratlan módon. Azt használja fel, amit kezdettől fogva hallottunk. Ezt teszi időszerűvé, ezt eleveníti meg. Ahogyan Krisztus Urunk maga mondja a Szentlélek munkájáról: „A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő tanít majd meg titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek.” Van bennünk valami bizonytalanság, hogy olyasmire van szükségünk, ami más, különleges. Pedig minden, amit a keresztényként igazán tudnunk kell, már tudjuk. Ez a kezdettől fogva hallott üzenet elég. Ennél érdemes megmaradni, ebben elmélyedni. Van Bibliánk, van apostoli hagyományunk, vannak hitvallásaink, vagyis hitünknek megvannak a védőeszközei. Ez elég a megmaradáshoz, elég az Istenben maradáshoz. Ennek a levélnek a szerzője tévtanítóktól óvja a gyülekezetet, akik ennél újabbat, ennél többet ígérnek. Nincs újabb, nincs több, ami meg tudna tartani, csak a kezdettől fogva hallott örömhír. Ez tehát a forrása megmaradásunknak.

Másrészt azt hirdeti meg ez az igénk, hogy mi a gyümölcse az Istenben maradásnak. Hogy mire elég. És itt olyan távlatra emeli a tekintetünket, amilyen messzire ritkán merünk nézni. Kedves Testvérek! Olyan gyakran beleragadunk abba, ami közvetlenül körülvesz minket. Mintha semmi jót sem várhatnánk. Pedig az Istenben maradásnak van távlata, van kibontakozása. Az örök élet, amit várunk, nem pusztán meghosszabbítása az életnek, hanem kiteljesedése. Ilyen nagy kincsre van ígéretünk. De ez az ígéret csak őbenne érvényes. Olyan sok mindent várunk a holnaptól, a jövőtől. Pedig a holnap önmagában semmit sem tud adni számunkra. Távlatot, kiteljesedést csak az az Úr adhat, akivel már most közösségünk lehet. Észre kell vennünk, hogy magunktól, magunkban nincs semmiféle reményünk. A remény csak az Istenben maradás következménye lehet.

Reményünk tárgyát igénk egy ellentétpárral fejezi ki: megszégyenülés és bizalom. Így hallottuk: „maradjatok meg őbenne, hogy amikor megjelenik, bizalmunk legyen iránta, és meg ne szégyenítsen minket eljövetelekor.” Kedves Testvérek! Annyi mindent szégyellünk abból, ami a miénk, amik mi vagyunk. Sokat rejtegetünk érzelmeinkből, félünk attól, hogy gyengeségünk, hibáink napvilágra kerülnek. Talán ettől a megszégyenüléstől való rettegés tette a középkorban és részben azóta is izgalmassá az utolsó ítélet témáját. Talán ezért nézünk borzongva Michelangelonak a Sixtus-kápolna oltárfalán látható freskójára. Rettegünk a megszégyenüléstől. Ezzel szemben szólal meg igénk biztató üzenete: Aki Istenben marad, annak nem kell a kiszolgáltatottságtól félnie. Aki őbenne marad, az bizalmi kapcsolatban marad Istennel. Annak nem kell Ádám bűneset utáni magatartásához hasonlóan lepleznie magát Isten előtt. A szégyentől való megmenekülés ígéretét csak Isten adhatja. Ő pedig egyedül a benne és Krisztusban való megmaradásban adja.
A világ fölött őrködik a Rend,
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...

Kedves Testvérek! A megmaradás csekély célnak tűnik. Pedig az Istenben maradás a legnagyobb kincset hordozza magában. Amikor ez az igénk a Krisztusban maradásra hív, akkor Isten féltő szeretete nyilvánul meg benne. Meg akar és meg is tud óvni az elkallódástól. Nála maradni, benne maradni: ez elég egy életre és elég az örök életre. Ámen.

Vancsai József bakonyszombathelyi lelkész igehirdetése

„Ha eljutott hozzám igéd, én élveztem, igéd vidámságot szerzett nekem és szívbéli örömöt, hiszen rólad neveztek el engem, Uram, Seregek Istene.”
Jer 15,16

Keresztyén Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Október 7-én volt a „mosoly világnapja”, talán valakinek feltűnt ez akkor, mármint, hogy feltűnően sok mosolygós ember jön szembe az utcán. Mert ez valahol a célja ennek a napnak, hogy mosollyal mosolyt csaljon a másik ember arcára. Megvallom, én magam csak utólag, a híradásokból értesültem erről a kezdeményezésről, mindamellett hozzá kell tennem, hogy nem nagyon bízom a kampányszerű felhívásokban. Nem bízom annak a sikerében, amikor felszólítanak mosolyra, vagy örömre, de nem mondják meg, hogy mi is lenne mindennek az alapja. Mert ezt ahhoz a reflexszerű ünnepi hangulathoz tudom hasonlítani, ami megszüli ugyan a meghittséget, de csak az ünnep idejére, azután minden visszatér a régi kerékvágásba. Testvéreim, az öröm, az nem feladat, hanem következmény. Most ezzel a kijelentéssel nem vitatom a Kodály Zoltán által megfogalmazott bölcsességet, miszerint „két ember között legrövidebb út a mosoly”. Nem vitatom, csak úgy gondolom, hogy annak a mosolynak őszintének, hitelesnek kell lennie. Persze általánosan elmondható, hogy hiányzik a mosoly, az öröm ebből a világból. Nagyon hamar letörlődik az arcokról, valahol pár esztendős korban, amikor már egy kisgyerek is túl sokat tud az életről. Itt elsősorban nem nehézségekre utalok, hanem igényekre. Az elszabadult igényekre, amelyekben a szükségesség érzése minden normalitást és érzést felülír. És hiába nevelünk mi is négy gyermeket, nem tudom megmondani, hogy mi okozna a mai gyerekeknek igazi örömöt. Természetes, hogy könnyen soroljuk az okostelefont, a laptopot stb., mindazt, ami pillanatnyilag mosolyt csal az arcukra. De az is lehet, hogy csak udvariasságból történik mindez, s gyorsan eltűnik az újabb és jobb láttán.// Annyi mosolytalan, örömtelen, életunt fiatalt látni, akik nem egyszerűen másolják a felnőtt mintát, hanem az óriási testi-lelki túlkínálatban, már nem tudják hová forduljanak, mi lenne a számukra tökéletes. Éppen ezért kérdés, hogy kell-e nekik az, amit mi életünk kincseként emelünk magasba, ami mindennapos erőforrásként húz ki a mélyből és nem utolsó sorban örömöt ad!

Kedves Testvérek, Szentháromság ünnepe utáni 22. vasárnapon gyülekeztünk össze Isten igéje köré, hogy abból erősödjünk s leljük meg az életörömöt. Nem azért vagyunk tehát itt, mert valami furcsa félelemtől vezérelve behúzódtunk a templom négy fala közé. Nem! Azért vagyunk itt, mert hisszük és valljuk, hogy máshol nem kapjuk meg az energiát az újrakezdéshez, a továbblépéshez. Ma, amikor Biblia-vasárnap van, akkor pont az válik szükségessé, hogy felmutassuk a Szentírást, ami örök igazságával és töretlen aktualitással zsinórmértékként van jelen a keresztyén ember életében. Nem véletlenül ajándékozunk konfirmandusoknak is Bibliát, azzal a reménységgel, hogy majd rátalálnak benne életük megoldására. Én magam mindegyikük áldó igéjét is beírom a fedőlapra, sőt be is jelölöm nekik könyvjelzővel, hogy legyen egy kiindulópont, ahol kinyithatják az írást. Mindez történik 7. osztályos korban, Pünkösdkor. Nyolcadik első hittanórájára pedig elhozatom a Bibliájukat, s megkérdezem, ki tudja, mi van bejelölve benne? Vegyes a kép a válaszok tekintetében, de van pozitív példa is. Persze a mai gyermek kezébe könyvet adni nagyon nehéz, pedig ha a Szentírásra nem találnak rá, akkor az örömre sem fognak! Nem lesz, ami kihúzza őket a mélyből. Egyszerűen nincs más, ezt mutatja a mai igében Jeremiás próféta példája is, aki abban a szakaszban, ahonnan ez az egy vers ki lett emelve, tulajdonképpen panaszkodik. Panaszkodik a prófétai sors miatt, annak a magánya miatt. Ő egy érzékeny ember volt, aki nem tudta sokáig elhordozni a gyűlölködés légkörét, azt, hogy ellenségként kezelték, pedig ő csak jót akart a népének. Csak jót akart, ez volt a küldetése. De azt nem tehette meg, hogy eltorzítja a kedvükért az igét. Csak jót akart, mint ahogy szülő a gyermekének, de ezt a mondatot én sem tudtam gyermekként, kamaszként helyesen érteni, mint ahogy valószínűleg gyermekeim sem értik most. Majd jóval később lesz értékessé a most unszimpatikus szülői szándék, amikor majd megérnek rá. Jeremiás sem hirdethette a mindenki számára „szimpatikus Istent”. Szimpatikus, vagyis következetlen és manipulálható, mert akkor nem azt hirdeti, aki őt elküldte, hanem csak az embert. De nem pontosan attól szenved ma is világ, hogy saját képünkre és hasonlatosságunkra formáltuk?! Testvéreim, a ma egyháza is rengeteget küzd azzal, hogy önmagát értelmezze és elfogadtassa. Vonzóvá, szimpatikussá, eladhatóvá akarja tenni az üzenetet, éppen ezért pótcselekvésekbe menekül. Hátha azon majd meglátják a fontosságunkat, az értékünket. Túl kellene lépnünk azon, hogy magunkra is úgy tekintsünk, mint egy „civil szervezetre”, ahová besoroltak minket. Pedig az egyház jóval több ennél, Krisztusban hívők közössége, ahol az evangéliumot tisztán hirdetik. Tisztán még akkor is, ha ezzel nem leszünk szimpatikussá a környezetünkben. De szabad-e nekünk formálni az igét, nehogy az eredeti értelmével megsértsük mások önérzetét, vagy sajátunkat. Nem hiszem! Mert azzal nem fájdalomtól kíméljük, hanem az örömtől fosztjuk meg környezetünket. Evangélium! A szó is már magában hordozza az örömöt. Nem megalkuvással, hanem kiteljesedéssel. Jeremiástól is, mint egyfajta eszmélést halljuk, hogy nehézségek közepette az ige volt az egyetlen, ami vidámságot, szívbéli örömöt szerzett neki. Az ige, vagyis Isten cselekvő szava. A teljes elutasítottságban, abban a nehéz feladatban, amiben szüntelenül rá kellet mutatnia a bűnökre, a gyűlölködés vagy közömbösség légkörében, mégis kap örömöt. Ez az, ami csak az Úr csodájaként születhet meg a szívben minden egyéb tapasztalat ellenére. Erre az örömre van szüksége a ma emberének is, csak kérdés, hogy ezt meg lehet-e vele értetni? Kérdés ez egy olyan társadalomban, ahol a legapróbb nehézséget is személyes tragédiaként fog fel az egyén. Persze a magyarság problémája is ez a pesszimista látásmód, valahogy kódolva van bennünk. Mégsem az a megoldás, ha más vidékek, nyugat felé vesszük az útirányt, ahol látszólag könnyebb az élet. Önmagában ez boldogulást hozhat, de boldogságot nem. Mert annak a forrása csakis az Isten igéje lehet. Éppen ezért keseríti el a keresztyén szülőt, ha gyermeke elutasítja, elhárítja magától a hitet, talán arra hivatkozva, hogy boldogsága útjában áll. Micsoda félreértés-sorozat lehet ennek a hátterében. Mint annak a mozgalomnak a hátterében, amit „új ateizmusnak” hívnak, és célként tűzte ki maga elé, hogy mindenben az egyház tanításával szemben megy. Németországban, Ausztriában, Angliában autóbuszok oldalán jelentették meg sajátos hitvallásukat, ami így szól: „Valószínűleg nincs Isten. Ne aggodalmaskodj, hanem élvezd az életed!” Testvéreim, vajon lehet-e élvezni az életet öröm nélkül? Valószínűleg nem! Így Istentől sem lehet elszakadni, mert az totális csődöt hoz. Mindamellett én örülök ennek a kampánynak, mert végre nem csak közömbösséggel találkozunk. Azzal a közömbösséggel, ami a vallást magánügyként kezeli, csak bealtat és kényelmessé tesz, hanem kimondhatjuk, hogy hitünk közügy. Nekünk is jogunk van bárhol és bármikor kijelenteni, hogy Krisztusban rátaláltunk életünk örömére.

Kedves Testvérek, az Úristen a mai napon ismét rámutat igéjére, annak erejére, mint a boldog élet kulcsára. Fontos, hogy újra és újra visszataláljunk a Szentíráshoz, mi is, akik keresztyén embernek valljuk magunkat, és gyülekezeti közösségben élünk. Legyen mindennapunk lelki táplálékává, olyan útjelzővé, amit elhagyni több mint veszélyes. Az öröm kifogyhatatlan forrása tehát itt van előttünk, az Úr ajándékaként. Talán csak egy kérdés maradt: rajtunk, akiket Krisztusról neveznek, látszik ez az öröm? Ámen!

Luther-konferencia: Nyitó áhítat (igét hirdet: Tóth Károly)

Idén februárban 6. és 8. között került megrendezésre a Luther-konferencia, Révfülöpön. Isó Dorottya lelkésznő bevezető köszöntése után Tóth Károly István lelkész tartott áhítatot. Videó: Győri András Timótheus