Nagy ünnepre tekinthet vissza a soproni gyülekezet, sőt: mondhatni egy duplaünnepre. Hiszen szeptember 7-én nemcsak az új gyülekezeti ház felszentelésére került sor, hanem Tóth Károlyt is beiktatták parókus lelkészként. Ezzel véget ér egy majdnem egy esztendős megüresedési időszak Sopronban. Most igazán újult erővel néznek jövőjük elé a soproniak. Hogy milyen lehet vajon ez a jövő, milyen örömök és kihívások elé néznek, akár Sopronban, akár – általánosságban – az evangélikus egyházban, erre válaszol Tóth Károly lelkész.
Mielőtt előretekintünk, ne feledkezzünk meg arról, hogy Neked van már egy komoly soproni múltad. Licista öregdiákként milyen Sopronba visszatérni – most lelkészi tisztségedben?
Nagyon jó érzés, az itt töltött négy év alatt nagyon megszerettem a várost és a soproni evangélikusságot. Jó újra itt lenni, nagy élmény régi ismerősökkel találkozni. Fontos viszont, hogy a gyülekezet nagy részével diákként nem volt kapcsolatom. Ha nem így lenne, az meglátásom szerint megnehezítené a közöttük végzendő lelkészi szolgálatot. Akit egy közösség tizenévesként ismer meg, azt sokszor nehezen fogadja el lelkipásztorának.
Tanulmányaidat részben Neuendettelsauban folytattad. Mindig szélesebbé válik a látókör, amikor kimozdul az ember saját otthonából. Mit jelentenek Neked, hitednek a külföldi tapasztalataid?
A magyarországi evangélikusságot nemcsak a reformáció megindulásakor érték erős németországi hatások, hanem az elmúlt ötszáz évben is, ugyan változó mértékben és formában, de mindig fontos háttér és viszonyítási alap maradt a „nagyobb testvér”. Teológiailag és a gyülekezeti élet szempontjából is nagyon tanulságos volt abba a nagyobb és sokszínűbb egyházba belepillantani. Sok körülményünk különbözik, nem gondolom, hogy mindent át kéne vennünk a német gyakorlatból, de rengeteg átültetésre méltó példát láttam. Hitem szempontjából is töltekezést jelentett az a kint töltött év, amikor elsősorban arra figyelhettem, mi mindennel gazdagít Isten a sok új élményen keresztül. Abba viszont szomorú belegondolni, hogy nemsokára minket is elérhet a német társadalmat sújtó, nagy méretékű szekularizáció.
„Mert ahogyan az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi; magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem.” – Ezt az igét Ézsaiástól választottad iktatásodra alapigéül. Hogyan konkretizálódhat ez az ige a soproni szolgálatodban? Mik a terveid?
A soproni evangélikus közösség életét sokféle feladat határozza meg: óvoda, iskolák, szeretetotthon és gyűjtemények működtetése, számos ingatlan fenntartása, temető üzemeltetése, kulturális és reprezentatív tevékenységek. Jónak tartom, hogy ezekért is felelősséget vállalunk. Viszont nagyon fontosnak tartom, hogy ezeken keresztül és ezektől függetlenül is egyértelmű legyen Isten igéjének az elsődleges fontossága a gyülekezet életében. Az új gyülekezeti háztól és tőlem, mint új lelkésztől is sokan sok mindent várnak. Fontosnak tartom, hogy elsősorban Isten igéjét várják, mert az ember életét csak az fordíthatja termőre. Ennek megfelelően lelkészi szolgálatomban elsődleges jelentőséget tulajdonítok az igehirdetésnek, emellett a nagy gyülekezeti közösség létfeltételének tartom minél több és jobb kisközösség működését. És hogy szaván és a testvéri közösségen keresztül pontosan mit tesz velünk Isten, az az ő terve, nem az enyém.
Hogyan látod a viszonyt lelkész és gyülekezet között? Szerinted hol vannak a kényes pontok az együttműködésben – és hol vannak az esélyek?
Kényes pontok talán ott kezdődnek, amikor a gyülekezet nem elsősorban úgy tekint a lelkészére vagy a lelkész önmagára, mint aminek lennie kell: igehirdetőként és lelkigondozóként, Isten eszközeként az örömhír hirdetésében és a közösség építésében. Ha ehelyett a lelkész akár a gyülekezet mindenes szolgájaként, akár teljhatalmú uraként, akár menedzsereként, akár politikai-diplomáciai vezetőjeként jelenik meg, az mindenképpen az ügyet veszélyezteti, ami még a jó személyes kapcsolatnál is fontosabb. Nagy esély van abban, ha a gyülekezeti tagok felfedezik, mire jó a lelkész, ha mernek vele egészen személyes beszélgetést kezdeményezni, nehéz kérdéseket nekiszegezni, beszélni neki arról, mit kapnak rajta keresztül Istentől és hogy meglátásuk szerint hogyan kaphatnának többet. Nagy esélyt látok abban is, ha a gyülekezet tagjai felfedezik azokat az akár egészen apró tevékenységeket, felelősségeket, amivel kivehetik az aktív részüket a gyülekezet életéből, a közösséget csak így érezhetik igazán magukénak.
Fiatal lelkészként hogy látod az evangélikus egyház tagszámának az alakulását, és ebből kiindulva, milyen esélyeket látsz arra, hogy attraktív maradjon illetve sokak számára újra attraktívvá váljon az egyház? Kell-e jobban nyitnunk az emberek felé – és mennyire, hogy ne veszítsük el profilunkat?
Úgy gondolom, az egyház csak úgy töltheti be a küldetését, ha nyit az emberek felé. Viszont nem hiszem, hogy ez elvi szinten vagy a tartalmi többlet bármiféle feladásával valósulhatna meg. Csak egészen személyesen, egyénileg. A népszámlálási és egyéb statisztikai számok csökkenése természetesen szomorúsággal tölt el, de ezek az adatok szerintem nagyon keveset mondanak el arról, hogy kiket érint meg az evangélium, és hogy a gyülekezeti tagok mennyire elkötelezettek. Persze amit ezeknek a rejtett folyamatoknak az alakulásából sejteni lehet, az sem szívderítő. Az egyház fontos feladata, hogy az örömhír minél többek számára váljon meghallhatóvá. Igen, úgy látom, hogy ehhez mindenképpen változnunk kell a kereteinkben. A tartalom, az üzenet megváltoztatása egyesek szerint szintén megkönnyíthetné a nyitást, de meglátásom szerint egyben értelmetlenné is tenné.
Ha már itt Sopronban – több evangélikus iskola helyszínén – az egyház jövőjén gondolkodunk: Az egyházi iskolákról olykor azt mondják, hogy ezek tulajdonképpen „önálló gyülekezetek”, amelyeket alig lehet beépíteni a tradicionális gyülekezetekbe. Hajdani licistaként, mostani lelkészként mit gondolsz erről? Miként erősödhet a közös – iskolai és gyülekezeti – hitélet?
Ezt nagy lehetőségnek és hatalmas kihívásnak érzem. Fontosnak látom, hogy az iskolákon belül minél erősebb, hívogatóbb hitélet alakuljon ki. De ha ez nem vezet ahhoz, hogy a diákok a ballagás után is aktív tagjai legyenek egy keresztény közösségnek, akkor nem éri el a hosszútávú célját az egyházi intézmények léte. A közös ügy érdekében szerintem sok új lehetőséget kell felfedeznünk arra, hogy az evangélikus óvodába és iskolákba járók, családjaik és a dolgozók bekapcsolódhassanak egyrészt az istentiszteleti életbe, másrészt a gyülekezeti kisközösségek működésébe. Ehhez a küldés, netán kötelezés nyilvánvalóan kevés. Vonzó, sokrétű gyülekezeti életre és rengeteg kapcsolódási pontra van szükség.
Haladjunk tíz évvel előre az időben. Milyen a soproni gyülekezet 2024-ben, milyen az evangélikus egyház 2024-ben? Milyen kívánságaid lennének?
Csak úgy tudom elképzelni a 2024-es egyházat, mint ami sok kisközösségből épül fel. Akik tudatosabb tagjai lesznek a gyülekezetnek, azok biztosan több erőt is tudnak meríteni belőle. Fontos célnak tartom azt is, hogy a gyülekezeti tagok adakozásából sokkal többet tudjunk segíteni a közösség nehéz helyzetben lévő tagjainak és a város többi rászorulójának.
Holger Manke