Miként tekint Pelikán András a lelkészre, a gyülekezetre – e kettő örömeire és kihívásaira? Beszélgetésünk során betekintést nyerhettem gondolataiba, amelyek már bőséges lelkészi tapasztalatain is alapulnak. Tíz éve avatták lelkésszé, szolgált a budai egyházmegyében, majd Nyáregyházán, és az elmúlt nyolc esztendőben a Budapest-Fasori Evangélikus Egyházközségben. Július elején kezdte lelkészi szolgálatát gyülekezetünkben Pelikán András, augusztus végén beiktatták parókusi hivatalába.
Hogyan érett meg benned az elhatározás arra, hogy lelkész legyél?
Sokáig zenésznek készültem és nem is merült fel bennem az, hogy ez másképp is lehetne. A zenei pályán szép rendben el is jutottam a Zeneakadémiáig, ott azonban néhány év után már erős késztetést éreztem arra, hogy mást is tanuljak. Minthogy istentiszteletekre rendszeresen jártam addig is, és a teológia iránt volt bennem némi érdeklődés, ezért az Evangélikus Hittudományi Egyetemre felvételiztem, és az ottani első évem közepén már tudtam, hogy valami ilyesmit kerestem. A zenei pályát így lezártam, és tanultam tovább a Teológián. Az azonban, hogy e tanulmányok végén lelkész is legyek, csak a gyakorlati évem során dőlt el bennem, látva és meg is tapasztalva egy lelkész mindennapi munkáját. Tíz év lelkészi múltam alapján úgy érzem, jó felé vezetett életutam.
Christian Schmidt, egykori ansbach-würzburgi püspök arra a kérdésre, hogy melyik a lelkész legfontosabb tulajdonsága, úgy válaszolt: legyen kegyes, azaz higgyen. Mit válaszol erre Pelikán András?
Nehéz sorba állítani egyes tulajdonságokat, melyik előbbre való, melyik nem. A lelkész hite, úgy vélem, annyira alapvető, hogy talán meg is kell előznie minden további tulajdonságot; nem lehet hit nélkül elkezdeni vagy folytatni lelkészi pályát. Ugyanakkor a lelkész hite, akárcsak bármely hívőé a világon, nem egy állandó, merev, stagnáló vagy rugalmatlan dolog, hanem egy mindig mozgásban lévő, kihívásokat elfogadó, sőt, kérdéseket újra és újra megfogalmazó belső folyamat. Az a lelkész, aki soha nem engedi, hogy Isten kérdéseket állítson az ő hite elé, olyan kérdéseket, amelyekben újra kell fogalmaznia saját magát és a viszonyát másokhoz, sőt Istenhez, az talán csak felületesen vizsgálva tűnhet erős hitűnek, voltaképpen rugalmatlan és könnyen összetörhet. Nem vonhatjuk ki magunkat sem a világ hitünket próbáló kérdései alól, sem élethelyzeteink nehézségei, próbatételei alól – lelkészként és gyülekezeti tagként, vagyis bármilyen egyházi szerepben lévő hívőként egyaránt. A lelkész legfontosabb tulajdonságának ezek alapján inkább azt gondolom, hogy ez a fajta nyitottság és rugalmasság mondható.
Maradjunk a püspöki idézeteknél. Dr. Dorothea Greiner, bayreuthi püspökasszony mondta egyszer: Egy presbiter legfontosabb feladata az, hogy járjon rendszeresen istentiszteletre. Mit gondolsz erről te?
A jelenlét szerintem is a legfontosabb. Presbiternek nem születik valaki, hanem a közösségben való jelenléte alapján válik valaki azzá. Az az egészséges folyamat, amikor egy már meglévő, jól működő gyülekezeti aktivitás kapcsán válik valaki e vezető testület tagjává. A mi gyülekezetünk élete – hála Istennek – nem merül ki a vasárnapi istentiszteletben, így számos ponton lehet és kell is kapcsolódnia egy gyülekezeti vezetőnek a közösség mindennapjaihoz. Változhat is élethelyzetünk sokszor, de a „kínálat” nagy, lehet találni mindig olyat, ami testhezálló. Fontos, hogy egy presbiternek – és nagyon jó, ha egy nem-presbiter gyülekezeti tagnak is – legyen összképe a gyülekezetről, lássa nagy vonalakban a működését a korcsoportok sajátos programjaitól kezdve a gazdálkodás egészéig minden területnek, és azután válaszszon olyan szegmenst, amelyben szívvel-lélekkel jelen tud lenni, és meghatározóvá tud válni benne. A vasárnapi istentiszteleteink a gyűjtőpontjai a gyülekezet sok színtéren zajló életének, közös erőmerítés Isten igéjéből és a szentségből. Jó az, ha ezzel heti rendszerességgel tudunk élni, találkozunk egymással, és közösen állunk Isten elé szívünk terheivel vagy örömeivel.
Egy lelkész iránt általában sok és különféle elvárással van a gyülekezet. Milyen elvárásaid vannak magaddal szemben? Milyen elvárásokat teljesítesz ezért szívesen? És melyik elvárások azok, amelyeket irreálisnak tekintesz?
A lelkész a gyülekezet tagja, nem láthatja magát a gyülekezetétől külön, semmiképp sem láthatja magát a gyülekezete felett. A soproni templom szószéke nagyon magasan van, de ez a kiemelés az ott hangzó Igének szól, nem pedig az igehirdetőnek. Az igehirdetés éppen ezért nem hangozhat a gyülekezet „feje fölött” elmondott beszédként, hanem személyes és közvetlen kell, hogy legyen, „szemmagasságban” kell szólnia. Törekszem arra, hogy a gyülekezet tagjait személyesen megismerve egyre közelebb tudjak jutni ehhez a mércéhez. A gyülekezet elvárásai általában konkrét élethelyzetekből fakadnak, lelkészként pedig kötelességem is, hogy ezeket mindig komolyan vegyem. Nagy gyülekezetben óhatatlanul előfordulhat, hogy ezek az elvárások időnként egymásnak ellentmondóak lehetnek, és képtelenség lehet nekik egyszerre megfelelni. Korábbi szolgálati helyeimen többször is kaptam jelzést egyazon prédikáció hosszával kapcsolatban, valaki szerint hosszabban kellett volna beszélnem, más pedig azt kérte, rövidebb legyen. Lelkészként látnom kell a gyülekezeti tagok személyes történeteit, motivációit, kérdéseinek okait, és hiszem, ha ezt meg tudom látni, akkor mindaz, amit lelkészként teszek, hasznos lesz és jól fog esni nekik. Az elvárásoknak nem önmagukért kell megfelelni, hanem a mögötte lévő személyekért. És ha egy várakozást talán túlzónak is érezhetek időnként, megpróbálom megérteni a kiváltó okokat, és azon keresztül találni jó választ, hogy megnyugtató megoldást tudjak adni.
És fordítva: Milyen elvárásaid vannak neked a gyülekezet felé?
Hiszek a kölcsönösségben ezen a téren is. Ha a gyülekezet tagjai őszintének látnak, akkor maguk is őszintén fognak felém fordulni, számomra pedig ez a legfontosabb. Lelkipásztori munkámban titkokat, néha szégyellt vagy megbánt dolgokat bízhatnak rám a gyülekezeti tagok, ez pedig egy nagyon komoly bizalmi viszonyt igényel. Tudom, hogy időre van szükség egy ilyen bizalom kiépüléséhez, így nem is elvárásként fogalmazódik meg bennem, inkább reményként, hogy meg fogjuk találni a hangot egymással egyre mélyebb és mélyebb valóságban.
Hogy írnád le lelkész és gyülekezet kapcsolatát?
Mindezekből már talán kezd kirajzolódni az a kép, ami bennem is él lelkész és gyülekezet kapcsolatáról. Egymásra bízva és egymásban bízva élhet jól együtt a gyülekezet, és benne lelkésze, lelkészei. A soproni gyülekezet különleges áldása, hogy több lelkész is egyszerre végez itt szolgálatot, ez egy lehetőség arra, hogy minél kevésbé személyeken múljék a gyülekezet élete. A lelkész elhívásánál fogva valamiképpen e gyülekezet előtt áll, pontosabban újra és újra a gyülekezet elé kell állnia, hogy szavaival és tetteivel segíteni tudja mindenki egyéni életét és a közösség életét is. Egyre inkább értem ennek azt a gyakorlati részét, amit lelkészi eskümben úgy fogadtam meg, hogy egyházunk építésén példás élettel is munkálkodom. Ennek a kifejezésnek az értelme az elmúlt évek során teljesedett ki számomra. A példás élet nem valami hihetetlenül tökéletes életet jelent, a tankönyvi példát, amire lehet „bezzeg” kezdetű mondattal hivatkoznia másoknak. Sokkal inkább jelenti azt a példás élet, hogy a gyülekezet előtt a magam példájával tudok hitelesen tanúságot tenni Isten kegyelméről és szeretetéről, amikor őszintén beismerem hibáimat, mulasztásaimat, esendőségemet. Akkor tudok valóban példává válni, ha szembenézek gyengeségeimmel, nem titkolom el, és nem játszom meg magam, hanem őszintén viselem terheit, mert Isten éppen így, ebben a formámban mutatja meg rajtam szeretetét. Nem is tudnám kiérdemelni tökéletességemmel ezt a szeretetet, ezt ugyanis ő hibáim ellenére, sőt azzal együtt adja, kegyelemből. Erre a szembenézésre van szüksége mindenkinek, de ez egy nagyon nehéz próbatétel, segítség nélkül senkinek nem mehet. Ahogy én is segítségre szorulok, és ezt a rászorultságomat megmutatom, úgy lehetek azután mások segítségére én magam.
„Az egyház egy elavult érték- és gondolkodási rendszert képvisel, amelynek már nincs köze a mai emberek mindennapi életéhez és igényeihez.” Miként tudnád ezt az állítást megcáfolni?
Az egyház mindig is kontextusfüggő és nem valamilyen korhoz kötött üzenetet hirdetett. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne viselne magán bizonyos korokból származó, annak lenyomataként őrzött elemeket. Ilyenek a liturgikus öltözeteink vagy templomaink például. De sohasem válhat és nem is vált múzeummá. A MEE szlogenje, a „láthatóan evangélikus” egy nagyon izgalmas felvetés, mert a jelenben való megfogalmazásra kényszeríti az embert, „milyen éppen ma és éppen most evangélikusnak lenni, ami láthatóvá is válhat”. Sok olyan értékünk van, amelyek a korábbi korok (akkor korszerű) helytállásával erősíthetnek minket. De az a bibliai idézet, hogy „Isten beszéde élő és ható” egyértelműen tanítja nekünk, hogy nem régi, hanem mai, aktuális küldetése van az egyháznak. A forma sokszor változik, a tartalom minden korban ugyanaz volt. Csak rajtunk áll, hogy akarjuk-e beengedni hétköznapjainkba Isten jelenlétét vagy sem.
Van egy olyan vélemény, miszerint az egyháznak nem szabad politizálnia, társadalmi kérdésekben azonban igenis állást kell foglalnia. Társadalmi kérdéseknél viszont könnyen pártpolitikai színezetet kaphat minden. Hol látod a határt aközött, hogy miben kell megszólalnia az egyháznak a világban, és miben nem szabad megszólalnia?
A társadalmunk az elmúlt évtizedekben többszörösen is nagy változáson ment keresztül. Ezen változások egyike egy az egész világon végbement változás, részei vagyunk ennek mi is: amíg korábban egy átlagos ember gondolatait a családja és a barátai, mondjuk 10-20 ember ismerhette, a technológiai fejlődések robbanást hoztak ebben,és ma több száz vagy több ezer ember előtt hangzik minden véleményünk. Azt hiszem valahol az ember kíváncsisága hozta ezt a változást, de a lehetőségek sokkal gyorsabban fejlődtek, minthogy gondolkodásunkkal azt követni tudtuk volna. Észre sem vettük, de egyik pillanatról a másikra átkerültünk a tudás-központú információk világából a vélemény-központú információk világába. Ez olyan felelősséget ró minden egyes nyilvánosan megszólaló emberre, amit szerintem senki nem tud még csak átlátni sem, nemhogy elbírni. Bárkinek bármilyen megnyilvánulása, véleménye azonnal elérhető és véleményezhető, ez pedig valamiféle spirált indít be, és a vélemények véleményezése azonnal szekértáborokat hoz létre. Ráadásul a tudás és a vélemény minősége közötti különbség most nagyon ritkán látszik csak, általában nem is igen teszünk különbséget a kettő között. Egy értéke van egy adott témában megszólaló kutató tudós szavának és egy bizonytalan hátterű blogon megjelent írásnak. Úgy látom, hogy ebben a társadalmi szituációban nincs jó megoldás a kényes témák tárgyalásában. Az ember akarva-akaratlan címkékkel lesz teleragasztva, bármilyen röviden vagy hosszan, alaposan és mélységben szólt is valamiről. Az egyházi fórumok valamivel kulturáltabb hangvételt biztosítanak, de hasonlóan működnek, mint a világiak, nincs jó megszólalás (de hallgatás sem), nincs védhetetlen álláspont semmiben. Nem vagyok kutatója a kérdésnek, nem tudom, bízhatunk-e abban, hogy átmeneti időszakát éljük ennek a társadalmi jelenségnek vagy nagyon hosszú időre fel kell készülni ennek az állapotnak a megmaradására. Az egyház a világban jelen van, ez küldetéséből is fakad és megmásíthatatlan tény is. De az egyház küldetése az evangélium hirdetése és a szentségek kiszolgáltatása, tehát valamiképpen az a kettős identitás működteti, hogy a világban van, de nem e világból való. Ez a kettősség egy misztérium, a kettősség feloldása pedig nem az ember kezében van. Fontosak számomra azok az elrejtett isteni illetékességek, amelyekre racionalizált világunkban kevésszer figyelünk oda. Isten kezében vagyunk minden megszólalásunkkor is, és az ő ítéleteivel kell igazán számolnunk. Ő pedig valahol azt fogja rajtunk számon kérni, lelkiismeretünkön keresztül újra és újra megkérdezni, hogy a magunk akaratát mennyiben tudtuk az ő akaratának engedelmeskedve feladni.
Egy pár hónapja már ismered a Soproni Evangélikus Egyházközséget. Eddigi benyomásaid alapján merre kellene a gyülekezetnek erőteljesebben elindulnia a közeljövőben? Látsz erre esetleg esélyeket a reformációs jubileum megünneplésében?
Talán furcsán hangzik, de sokkal jobban várom az 501. évet, mint magát a jubileumot. A reformáció számomra egy folyamatos történés, dinamika, nem pedig egy egyszeri esemény, vagy befejezett akció. A reformáció soha nem fejezhető be, mindig történik, és ezért a pontszerű megállások ellentmondást váltanak ki bennem. Persze nagyon fontosak a megállások, az ünnepek, szükségesek, és hiszem, hogy jók is lesznek ezek az események. De ha egy pillanatra is megelégszünk majd velük, és nem érezzük azt, hogy tovább kell haladnunk, akkor elszalasztjuk a lehetőségeinket. Fel kell töltődnünk a jubileumban, hogy még nagyobb lendülettel tudjunk az újabb években formálódni. A soproni gyülekezetnek például egymás felé kell formálódnia. Lélektől lélekig, arctól arcig kellene mindannyiunknak haladni, egymásra nézve és közösséget alkotva. Szeretném, ha e gyülekezetnek olyan híre lenne, hogy itt jól érzik magukat az emberek, mert elfogadva és szeretve érezhetik magukat, ami lelkeket gyógyító közösség lehet. Ennek minden alapja adva van itt, és sokan most is érezhetik ezt, tehát jó lendülettel kell haladnunk ennek az útján. Ahogy Luther sem gondolt új vallásra vagy másik egyházra, hanem a meglévőn igyekezett javítani, úgy kell nekünk is a jó alapokat használva magunkon alakítani. Szeretném, ha az öröm és a gyógyulás lenne a gyülekezet két jellemző szava, és hogy sokan tudnánk ezután is tenni ezért. Köszönöm, hogy már most is sokan támogatnak ebben engem is és persze a gyülekezetet.
Holger Manke