Szeretettel köszöntöm ezen az estén mind a hallgatókat, mind az Orlando énekegyüttes tagjait. A hagyományoktól eltérően hadd legyek most egy kissé személyesebb a kelleténél.
Valamikor a 80-as években a veszprémi Lovassy Gimnáziumban nagyszerű kórusélet volt - gondolom, így van ez ma is. Volt időszak, amikor öt különböző kórus működött a gimiben, néhányan többen is énekeltek - valószínűleg senki nem énekelt mindegyikben, legalábbis nem tudok róla, hogy lett volna, aki a női és a férfikarban is benne volt.
Hálás vagyok, hogy akkor ott lehettem ebben a körben. És amikor másodikos koromban az énektanárnő meghívott a nyolctagú Belcantóba énekelni - nos, nem emlékszem életemben még egy olyan eseményre, amit ekkora megtiszteltetésnek éltem volna meg. Kamaszkori viharaimban, önértékelési zavaraimban ez segített: ehhez az éneklő közösséghez tartozom. Ma már tudom, ezek az évek adták meg azokat az alapvonásokat, értékeket, amelyektől egy életen át nem lehet megszabadulni, csak szív- és agyátültetéssel. Nem is akarok.
Aztán jött az érettségi, katonaság, egyetem, munka messze Veszprémtől - és én kikerültem ebből a körforgásból. De azok, akik Veszprémben és környékén maradtak vagy oda visszatértek, tovább akarták éltetni azt az örömöt, azt a énekkari kultúrát, ami addigra anyanyelvükké lett. Így született az a kórus, ami a veszprémi várban egy ifjúsági ház pincéjében próbált (s aminek pár évig én magam is tagja lehettem), és ebből a talajból táplálkozik a tíz éve alapított Orlando énekegyüttes is, amely ma este énekelni fog nekünk. Tagjai közül többekkel énekeltem együtt legalább egy-két, vagy akár tizenkét évig.
Talán megértik, ha most azt mondom, számomra ez az este időutazás és belső utazás: szembesülés azzal, amit annakidején kaptam, és ami ma is igazából fontos számomra. De ugyanígy időutazás és belső utazás mindannyiunk számára, és nem csak huszonegypár év távolságba: a kórusművek, amelyek ma megszólalnak, legalább három-négy¬száz évesek. De belsőutazás is, hiszen amiről szólnak, az isten¬keresés és az Istenre találás, olyan alapélményünk, amely nélkül mi magunk sem lennénk azok, akik vagyunk: tudva-tudatlanul mi mindannyian a kegyelmes Istenből élő emberek vagyunk, és bármennyire is szeretnénk, ezt elfelejteni sem lehetne másként, mint szív- és agyátültetéssel. De akkor mi marad belőlünk, amire azt mondhatjuk: én? Van, ami biztos, mint a hajók mélyén a tőkesúly: ha nem is látszik, az tart bennünket egyenesben. Jézus Krisztus tegnap, és ma és mindörökké ugyanaz - mondja a Zsidókhoz írt levél szerzője. Ezt a mindig ugyanúgy jelenlévőt hirdetik ma este a dalok, nem huszonöt, nem is háromszáz, hanem kétezer év távolából. Isten adja meg nekünk, hogy ez a mai este ne csak időutazássá váljon, hanem belső utazássá is: ne csak rég elhunyt mesterekkel találkozzunk, hanem szívünkben azzal is, aki annakidején őket is megihlette, és aki tegnap és ma és mindörökké ugyanaz.
Isten áldja meg ezt az estét!
Hegedűs Attila