A GYSEV-pályaudvaron 2004. július 6-án történt holocaust-megemlékezésen elhangzott beszéd

Kedves Testvérek! Hadd idézzek pár mondatot Pilinszky Jánostól: "A tettenérés kínja elviselhetetlen. A bűnöző ebben a helyzetben úgy érzi magát, mint a vadászok gyűrűjébe került állat. Egye­dül van, s egyedülléte csak a haláltusához hasonlítható, sőt, többnyire azonos vele. Hely­zete- ilyen értelemben- gyökeresen igazságtalan. Mert aki tetten ér, akik tetten érnek- a helyzet teszi így-, bűntelennek tűnik, míg ő, a tetten ért, semmi egyéb, mint bűn, semmi egyéb ebben a pillanatban, mint maga a bűn, amit elkövetett. Csupasz, tehetetlenül kiszol­gál­tatott tárgy a kutató pillantások kereszttüzében." Eddig az idézet.

A XX. század éppen ezt az iszonyatot hozta el: hogy kiderült rólunk, em­be­rek­ről, mik vagyunk, mire vagyunk képesek. Amit a fejlődés és a hala­dás esz­mé­jé­vel, izmusokkal addig sikeresen takargattunk, íme, nyil­ván­való­vá vált: ilye­nek vagyunk, erre vagyunk képesek. Meztelenségünk elvi­sel­hetetlen. Ami hat­van éve, vagy ami ötven éve történt, az nem más, mint megcsúfolása mind­annak, amilyenné teremtettünk, és egyértelmű üzenet ar­ról, amilyenné vál­tunk. Az ember, Isten képmása kiközösíti az emberi­ség köréből önmaga egy részét, azt, aki szintén Isten képére teremtetett. Mint a gyermek, amelyik bá­mul­ja a kezét, s nem hiszi el, hogy az a kéz ő ma­ga. Így hajtott végre az em­be­ri­ség öncsonkítást azáltal, hogy saját testé­nek egy részére úgy tekintett, mint idegen és ellenséges valamire.

S mint akik rémálomból ébredtünk, amely álomban mi magunk voltunk a ré­­mek, úgy tekintünk vissza évtizedek múlva is: ez lehetséges volt? Képes er­­re az ember? Pontosítva: én magam képes vagyok, képes lennék erre? S ha igen, ho­­gyan lehet ezzel a tudással együtt élni, hogyan lehet továbbcipelni sorsun­kat?

Pilinszky szerint a tettenérés pillanatában a bűnös oly közvetlenül kerül szem­be az igazsággal, vagyis Istennel, hogy ebben a párbeszédben min­den­faj­ta tol­má­cso­lás hamis és illetéktelen. Ha ennek a súlyát felvállaljuk, nem mint a bű­nö­sök vagy megalkuvók utóda, hanem mint a nagybetűvel írt Ember, akiről ki­de­rült, mi rejtőzik benne- ha mi, rajtakapottak ki merjük mondani- Kyrie eleison, Uram, irgalmazz! - akkor van esélyünk arra, hogy Isten befedi mezte­lensé­günket.

Ez a mondat legnehezebb- évtizedek voltak kevesek ahhoz, hogy kibukjon az aj­ka­kon. Ráadásul az egészséges sírásra nyíló ajkakat, mie­lőtt megszólaltak vol­­na, hosszú ideig frázisokkal némították el. Csoda-e, ha mára a legszebb meg­­tisz­­tító szó is megrohadt vagy elhalt, mielőtt megszülethetett és életet szül­hetett volna?

De én hiszem, hogy még most is lehetséges: Van, aki erőt ad ahhoz, hogy ön­ma­gunk­ra nézzünk, s Aki ennek ellenére sem gyűlöltet meg bennünket önma­gunkkal, hanem visszavezet bennünket másik, igazi énünkhöz: nem ahhoz, akivé váltunk, hanem ahhoz, akivé valaha teremtettünk. Kyrie eleison- Uram, irgalmazz, hogy magamat ismét Isten képmásának tudhassam! Ámen.